Süt még a nap Ége egén

Baktai Béla tiszteletes és a fiúk egy része

A faluszélen lévő istálló előtt három fiú hányja a ganét. Őszutón sem henyélnek, végzik a dolgukat, még havazás előtt ki kell kivinni a tápanyagot a termőföldre. Néhányan már tíz éve itt laknak a faluban, s olyan is akad, aki egy évvel ezelőtt talált itt menedéket.

Baktai Béla tiszteletes a falu Kányád felőli bejáratától néhány méterre lakik. Éppen tíz éve beszélgettünk a fiatalokról, s kíváncsian faggattam, mi történt velük azóta, hová alakult az életük.

– Tíz évvel ezelőtt még a parókián laktak a fiúk – mondja Baktai Béla tiszteletes, az Euthicus Egyesület elnöke. „Aztán szép lassan sikerült onnan kiköltözni, öt házat vásároltunk meg. Az egyikben egy fiatal család lakik két gyerekkel, a többiben pedig ketten-ketten egy-egy szobában. Menet közben felújítottuk a házakat, és az évek alatt sok mindennel próbálkoztunk: állattartással, földműveléssel, de azt kell mondanom, hogy sajnos egyik sem vált be igazán. Végül holland támogatással építettünk egy üvegházat, immár négy éve, és ott próbálunk tevékenykedni, megélhetést biztosítani az ott dolgozók számára” – részletezi Baktai Béla.

Az üvegházban zöldségpalántákat termesztenek, virágtermesztéshez még nincs bátorságuk, hiszen – amint a tiszteletes mondta – nagy a konkurencia. Piacon és ismerősök körében értékesítik a palántákat. Ami megmarad, azt saját földjeiken (öt kis parcellát tudhatnak magukénak) ültetik el. Maguknak megtermelik a veteményt, a paradicsomot, paprikát pedig értékesítik. „Éppen most összegeztem az évet, hogy miként is állunk a kertészkedéssel, tavaly óriási hiánnyal zártuk az évet, az időjárás miatt is, kétharmados veszteséggel dolgoztunk, hiszen többségében paradicsomot ültettünk, amit a sok eső tönkretett. Ebből tanulva idén több mindent tettünk a kertbe, és az időjárás is sokkal kedvezőbb volt. Úgy néz ki, idén kis híján nullában jövünk ki. Ami pénz kiment, nagyjából annyi be is jött. Reméljük, hogy a következő években pici haszon is lesz.”

Ami a növénytermesztést illeti, egy udvarhelyi szakemberhez fordulnak tanácsadásért, ő világosítja fel, hogy mikor mit hogyan kell gondozni, mivel kell védeni a növényeket. Ez amolyan önképző tevékenység. 17 éve működik az Euthicus Egyesület. A fiatalok különböző gyerekotthonokból kerültek ki, Hargita és Kovászna megye majdnem mindegyik árvaházából voltak vagy vannak gyerekek Égében. Az évek során elég sokan önállósultak, néhányan családot is alapítottak, voltak, akik elköltöztek.

„Van, akivel tartjuk a kapcsolatot, páran pedig úgy eltűntek, hogy azóta sem tudjuk, milyen irányba alakult az életük. Jelenleg 11-en vannak itt Égében, és ez az egyetlen tartózkodási helyünk a korábbival ellentétben. Régebben Kányádban, Petken, Lengyelfalván is volt egy-egy gazdaságunk, de megszüntettük.” – Az állam lassan kezdett rájönni, hogy nem elég, ha valaki betölti a 18 évet, életképesnek is kell lennie. Nem elég, hogy egy nagykorú gyereket kiteszünk az utcára, ha az teljesen életképtelen. Ezek a családi házak ideig-óráig jelentenek megoldást, hiszen csupán pár évig maradhatnak, de mi senkit nem küldünk el. Nem tudnak önállósulni, nem tudják magukat fenntartani irányítás nélkül – véli a református lelkész.

A gazdálkodás kevés a létfenntartáshoz

„Természetesen szükségünk van támogatásra, hiszen elég sok a kiadásunk. Tavaly ünnepeltük tízéves fennállását annak a németországi, bielefeldi kapcsolatnak, amely az ottani egyház támogatásával havi 500 euróval segít bennünket. Ezt a pénzt úgy kell beosztani, hogy üsse a széle a hosszát.” Az egyesület elképzelése valamikor úgy volt, hogy négy-öt évet maradhat egy fiatal, annyi ideig, amíg önállósodik. Kb. ennyi idő kellene ahhoz, hogy valaki talpra álljon, munkát találjon, el tudja tartani magát. „A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem következik be” – mondja a lelkész.

„Persze volt néhány pozitív példa is, de a többség képtelen az önállóságra. Mai körülmények között nem lehet ilyen rövid távra tervezni. Az utóbbi időben, amikor az állam is megpróbál gondoskodni a családi otthonok által, megoldottnak látszik a helyzet, akik pedig ide kerültek, valami oknál fogva valamilyen védelmi rendszerből kiestek” – meséli Baktai tiszteletes. A tapasztalat azt mutatja, a nehéz gazdasági helyzet sem teszi lehetővé, hogy valaki önállósuljon, mert amíg nincs stabil munkahelye, addig képtelen rá. Ha találnának olyan munkahelyet, ami rendszeres bevételt jelent, akkor talán fenn tudnák tartani magukat.

Pár évvel ezelőtt volt egy kőművescsoportjuk is, gyakorlatban történt a fiatalok képzése, de munkahiány miatt sajnos ez ma már nem működik. A tiszteletes úgy véli, a gazdálkodás nem igazán létfenntartó tevékenység még annak sem, aki beleszületett, és nagyon jól tudja, mit kell tennie. Úgy gondolja, ebben az esetben valamilyen irányított tevékenység tudná megteremteni a létfenntartást, amire itt egyelőre nem lát lehetőséget.

„Az itteni viszonyok egyáltalán nem hasonlíthatók össze sem a holland, sem a német, sem a francia viszonyokkal, az Európai Unió mégis elvárja, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amit itt Égében lehetetlenség.” A bielefeldi támogatók minden évben eljönnek, és megnézik, mi lett azzal a befektetéssel, amivel finanszírozzák az egyesületet, ami bizalmi alapon működik immár egy évtizede. „Elmondjuk, mire van szükségünk, ők támogatnak, aztán ellenőrzik, hogy megvalósult-e az a befektetés, amire a pénzt adták.”

Baktai Béla nyáron többnyire Égében, télen pedig, amikor csak ház körüli munka van, Szentkeresztbányán tartózkodik. A betanult munkák maguktól mennek, nem kell irányítani a fiatalokat, amit megtanultak, azt csinálják. Internet nem működik a faluban, semmilyen szórakozási lehetőség nincs. Ami még szomorúbb, hogy lányok sincsenek, így párkapcsolatra is kevés az esélyük. – Gond mindenhol van, de úgy gondolom, a fiatalok összeszoktak a helyiekkel, néha-néha vannak torzsalkodások, mint a legjobb családban is, de a falusiak elfogadták a fiúkat. Most már tíz éve itt tartózkodnak, a falu idős lakosainak is jól jön, ha van kire bízniuk a keményebb fizikai munkát.

Legszebb példa a család

Lent, az alszegi úton takaros kis házhoz kísér a tiszteletes. Ilonka Csilla nyit ajtót, férje, Gyula éppen a szomszéd faluba, a kányádi iskolához ment gyalogosan a kisebbik gyerek után. Minden reggel negyed nyolckor jön az iskolabusz, délután háromkor hozza haza az égei és dályai gyerekeket. Mivel a kicsinek délig van tanítás, a szülők átsétálnak a szomszéd faluba, és korábban hazahozzák a gyereket. Nem hosszú az út, mondja Csilla, oda-vissza „csak” nyolc kilométer. A nagyobbik lány kilencedik osztályos, Udvarhelyen jár a gimnáziumba, csak hétvégeken megy haza, bentlakásban lakik.
– 2002 nyarán kerültünk Égébe, azelőtt Udvarhelyen laktunk albérletben – kezd bele történetük mesélésébe a fiatalasszony.

„Baktai Béla tiszteletes ajánlotta fel, hogy kijöhetünk ide. Három hónapot laktunk a parókián, ez idő alatt Gyulával és a tiszteletessel megterveztük az esküvőt és meg is tartottuk. Aztán a tiszteletes nyitott egy kis élelmiszerüzletet itt a faluban, annak vezetését rám bízta. Másfél évet dolgoztam ott, onnan mentem gyereknevelésire.” Csilla annak idején a Bányai János Szakközépiskolában végzett textil szakon, Baktai Bélával Homoródfürdőn találkozott először, akkor még hétvégenként összegyűltek az árvaházi gyerekek, és jókat beszélgettek a lelki vezetővel. Férjét is ott látta viszont.
„Én a keresztúri gyerekotthonban nőttem fel, a férjem negyedikig volt osztálytársam, aztán elkerült az oklándi kisegítő iskolába, majd Szászrégenbe.

A lókodi alapítványnál találtam munkát, az öregotthonban dolgoztam. Miután letelt a három év, el kellett onnan jönnünk, mert más fiatalok érkeztek a helyünkbe. Bekerültünk Udvarhelyre albérletbe, feketén dolgoztunk, mert hivatalosan nem adtak munkát. A tiszteletes bejárogatott hozzánk, és felajánlotta: van egy lehetőség, jöhetünk falura. Szívesen elfogadtuk, és azóta is itt lakunk.”
Amikor összeházasodtak, a tiszteletestől kaptak ajándékba egy tinót, ami hamarosan megborjazott. A lakodalmi pénzből pedig két süldőt vettek. Egy darabig tartották az állatokat, de nem volt gyakorlatuk az állattartáshoz. „Tavaly vettem csirkéket, felneveltem, aztán télen valami mind kiszívta a vérüket” – mondja Csilla.

Csilla kora tavasztól itt dolgozik az üvegházban

A férje alkalmi munkából tartja el a családot, amikor van rá lehetőség, napszámba megy, vagy a szomszédos falvakban keres munkát. „Megismerkedtünk egy bielefeldi családdal, s ők felajánlották a nagylányomnak, hogy fizetik a bentlakását, de azzal a feltétellel, ha ügyesen tanul. Orvos szeretne lenni” – mondja büszkén Csilla. Három éve elkészült az üvegház, így a munka is megszaporodott. „Februárban vetjük el a magokat, a palántákat értékesítjük, ami marad, elültetjük a mezőn. Nyáron itt volt egy holland csapat, segítettek eltenni zakuszkát, főztünk be paradicsomlevet… Ilyenkor Csilla nem csupán saját használatra teszi el a lekvárokat, befőtteket, a közös kertből minden a közös kamrába kerül, a fiúk is ebből kosztolnak. Arra a kérdésemre, hogy járnak-e át a fiúk főzéssel kapcsolatos tanácsokért, hiszen Csilla az egyetlen lány a csapatból, azt felelte: nem jönnek, mert mind tudnak főzni. A tiszteletes annak idején erről is gondoskodott, az alapvető dolgokat megtanította a fiataloknak.