/ Publicisztika

Az elmúlt szűk egy évben, amióta az Erdélyi Médiatér Egyesület a magyar kormány támogatásának köszönhetően médiát épít Erdélyben – ilyen értelemben a Székelyhon tulajdonosa –, rengeteg emberrel beszélgettem.

Nincs az a pénz ebben az országban, amit ne tudnának templomokra költeni. Na igen, mi másra van szükség ebben az istentelen világban, mint hitre és templomokra.

Ez itt a kérdés, csak éppen nem olyan egyszerű megválaszolni. Egyrészt melyik szülő szeretné, hogy gyerekét más verje, akkor is, ha látszólag a pofon (vagy fülhúzás) belefér az iskolai (rendre?) nevelés „hagyományos” módszertanába?

Szétdobált műanyagzacskók, dobozok, étel- és italmaradékok, kacatok, szennytől ragacsos aszfalt, zümmögő legyek, a nyári meleg által megsokszorozott bűz, a közelben tömbházlakók, akik legszívesebben erre az időszakra távol maradnának otthonuktól.

Borboly Csaba, a megyei tanács vezetője lemaradt a keddi medvekilövésről, ez pedig dühíti őt. Valahol igazat kell adnunk neki, hiszen most végre csúcsra érhetett volna.

Világos számomra, hogy a pletyka ugyanolyan ősi jelenség, mint a prostitúció vagy a bűnözés: a homo siculus sajátja. Ugyanakkor ideje lenne már a pletykakultúráról is értekezni kicsit.

Lépjünk hátrébb a napi csatazajtól, és tegyük fel a kérdést, mielőtt még mások feltennék helyettünk: Erdélyből, Székelyföldről nézve mi értelme van annak, hogy „nekünk Magyarország az első”?

A közösségi portálok rávilágítottak arra, hogy Székelyföldön nemcsak a román nyelv oktatásával van óriási probléma, hanem sajnos a magyarral is.

Nehezen tudtam eldönteni, hogy a kedden éjszaka, 63 évesen elhunyt Verestóy Attiláról kell-e írnom, s ha igen, akkor miért nekem? Pont nekem? S aztán eldöntöttem, hogy igen, éppenhogy nekem kell, de minimum nekem is. Több okból, sorolom…

Furcsa egy diktatúra épül Magyarországon: közpénzből finanszíroznak egy olyan újságíróról készülő dokumentumfilmet, aki ellenzékibb a magyarországi ellenzéknél is.

Új, eddig teljesen ismeretlen élőlényfajta árasztotta el az óév utolsó napján Marosvásárhelyt.

Én is – jelezte a napokban egyre több nőismerősöm Facebook-oldalán. Kutatók, színésznők, orvosok, grafikusok, irodai dolgozók és újságírók. Hogy mire is utaltak?

Meccsre járni, városod csapatának szurkolni az egyik legfantasztikusabb közösségi élmény. Határtalan örömet vagy bánatot, összehasonlíthatatlan élményt nyújt. Itt nincs magyar és román, gazdag meg szegény.

Miközben Vásárhely magyarságának a közélet iránt még érdeklődő parányi része azon vitatkozik, hogy jól szervezett volt-e az amúgy bántóan kevés résztvevővel lezajlott szerdai tüntetés, a katolikus iskola ügye dübörögve kért és kapott helyet magának a nagypolitika színpadán.