Vitéz lélekből színész

– Az UFF 20 éve című – Fecső Zoltán és Jakab Ervin készítette – filmben látható egy olyan jelenet, amikor egy rendezvény alkalmából másodmagával szórakoztatja a közönséget. Aktív diákszínjátszó volt?

– Már általános iskolás korom óta részt vettem a diákszínjátszó mozgalomban, mert abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Szász Mihálykó Mária volt az osztályfőnököm, akinek a kezei közül sok udvarhelyi színész került ki. Nemrég volt a Vitéz lelkek színjátszócsoportnak a húsz éves évfordulója és én abszolút ilyen „vitéz lélek” voltam. Azt, az említett filmben levő jelenetet el is felejtettem, nagyon meglepett, amikor láttam. De igen, aktív diákszínjátszó voltam. Már tizenkét évesen játszottam egy kis szerepet a Szász Mihálykó Attila rendezte Vitéz lélek című előadásban. Ilyeneket kiabáltam, hogy: három méter csizmaszár, Balla Péter nagy szamár! Aztán később a Tamási Áron Gimnáziumban is folytattam a diákszínjátszást, különböző gimis műsorokban verset mondtam, műsort vezettem.

– Egyértelmű volt, hogy színművészeti főiskolára fog felvételizni?  

– Már tizenöt évesen úgy határoztam, hogy megpróbálom. De úgy voltam vele, hogy egyszer-kétszer megpróbálom és ha nem jön össze, akkor nem erőltetem. A gimiben humán tagozaton jártam és nagyon rendes tanáraim voltak, tudták, hogy szinire készülök, nem nyaggattak a matekkel, vagy fizikával, hangosan olvastattak, hogy beszéljek jó sokat hangosan, drukkoltak nekem. És akkor első próbálkozásra sikerült.

– A Tomcsa Sándor Színház ebben az évadban mutatta be a Pletyka című előadást, amelyben meghívott vendégként Kozma Attila is játszik. Vele évfolyamtársak voltak.

– Szerencsére, hogy amikor januárban otthon voltam pár napot, meg tudtam nézni. Attilával egy legendás páros voltunk, jó volt ez a társítás. Volt egy darab, amiben harmadévesen játszottunk kisebb, komikus szerepeket. Kozmával bementünk a színpadra, nem csináltunk semmit gyakorlatilag, de a közönség dőlt ki a röhögéstől. Rengeteget játszottunk együtt, nagyon össze voltunk szokva. Aztán létrejött az Open Stage, de mi már negyedéven találgattunk ki ilyen jellegű dolgokat. Sok mindent megéltünk együtt.

– Két évig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál volt színész, utána egy nagyon fontos alkotóműhely tagja lett Budapesten, ez volt a Krétakör.

– Harmadéven Bocsárdi László megrendezte velünk Az ember, az állat és az erény című Pirandello darabot, amelyből lett egy nagyon jó negyedéves előadás. Annak köszönhetően majdnem mindenki szerződést kapott az évfolyamról. Az előadást a szentgyörgyi színház megvette és ott játszottuk. Nagy dilemmában voltam, hogy Szentgyörgyre menjek és Marosvásárhelyre, mert akkor én naiv fejjel úgy gondoltam, hogy hátha meg lehetne oldani, hogy itt is legyek és ott is. Aztán Vásárhelyre szerződtem és egy évig jártam Szentgyörgyre játszani ezt az előadást. A vásárhelyi színháznál voltam két évadot, de közben ott cirkuszok voltak, fél évig nem kaptunk fizetést és elég rossz volt a hangulat. Rusznyák Gábor akkor rendezett egy Gömböc úr című előadást nálunk és teljesen véletlenül látott abban Schilling Árpád. Mondta, menjek ki egy évre a Krétakörhöz, mert akkor bővítette a társulatot. Ebből aztán hét év lett. Már hat éve, hogy a Krétakör színházi formáját Schilling megszüntette, de bennem úgy él, hogy egy nagyon nagy korszak volt. Visszagondolva, nem is olyan hosszú periódus, mégis, mivel a hét év alatt nagyon jó előadásokkal bejártuk a világot, soknak tűnik.

– Miként élte meg a Krétakör feloszlását?

– Természetesen rosszul éltem meg. Mi azért egy-két évvel azelőtt már éreztük azt, hogy Schilling egy kicsit erre ráunt és ezt ebben a formában nem akarja folytatni. Repertoárszínházzá vált a Krétakör, havi húsz-huszonöt előadást játszottunk. És éreztük azt, hogy ő ezt már nem akarja, mást akar csinálni. Persze az is benne van, hogy általában egy ilyen csapat csak bizonyos évig tudja ezt csinálni, de úgy érzem, ebben a felállásban és ebben a tizenhárom színészben még volt egy két évad és egy-két jó előadás. Mindez úgy volt kommunikálva kifele, hogy belül kezdett megbomlani és a színészek már elkezdtek máshol is játszani. Nem, ez nem így volt. Mi kaptunk annyi fizetést a Krétakörnél, hogy az bőven elég volt. Ez abszolút Schilling döntése volt. Utána nyilván egy-két előadás ment tovább, de az, hogy ez a csapat szétment, nem volt jó dolog. Lehet, hogy ha még eltelik három-négy év, azt mondom, hogy tényleg elfáradtunk, új utakat kell keresni, de ez akkor még nem volt.

– Mi történt utána? Szabadúszó lett?

– A Krétakörrel sokat jártunk Franciaországba és nagyon megszerettem ott, a nyelvet is elég jól megtanultam. Most a gimnáziumi osztálytársak biztos a fejükhöz kapnak, mert a gimiben nagyon rossz voltam franciából. Megfordult a fejemben, hogy egy-két évre menjek ki játszani. Ez 2009-ben volt. A Krétakörnek viszont annyi hozama volt, hogy sorra jöttek az előadások: a Mundruczó Kornél által rendezett Jég című előadás bekerült a nemzetibe, tovább játszottuk Mucsival és Schererrel a Nézőművészeti Főiskolát, hirtelen egy csomó lehetőség lett. Aztán létrehoztuk Kapáékkal (Mucsi Zoltán) a Nézőművészeti Kft.-t, amelyik most is létezik és nagyon sok előadást futtatunk. A Krétakörrel az utolsó évben nem is csinált előadást Schilling, hanem játszottuk a meglévőket, de nem volt egy ilyen vákuum. Amit én most csinálok, nem nevezném oly módon szabadúszásnak, hogy egy évben nincs munkám és keresgélek, mert mindig van két-három biztos hely, ahol játszom.

– A Nézőművészeti Főiskolát közel háromszáz alkalommal játszották már. Hogyan sikerül minden előadásban úgymond megújulni?

– Talán azért, mert van benne improvizáció. Az előadás körülbelül tíz százaléka improvizáció, a másik kilencven azért meg van csinálva, habár azt hiszem úgy tűnik, hogy az is úgy van improvizálva. És ennek az a titka, hogy ugyan nem sok, de van interakció is a nézőkkel, emiatt is szeretjük. Élvezettel játsszuk és olyan is van, hogy mi magunk is még elmosolyodunk valamin. Nyilván, ha nem lenne ez az élvezet, nem tudnánk így játszani.

– Számos filmben és reklámban is láthattuk.

– A filmmel az van, hogy nagyon ritkán van, jó, hogy van és jobb lenne, ha minél több lenne. De Magyarországon nincs olyan, hogy valaki csak filmszínész és abból megél, „muszáj” színházat csinálni. Amikor hívnak, akkor megyek. Olyan is van, hogy már ismernek és hívnak egy bizonyos szerepre, de van, hogy castingolok. A reklám nagyon kérdéses dolog. Amikor négy-öt évvel ezelőtt egy telefonos reklámban voltam, mondták az emberek Udvarhelyen, hogy láttak és milyen jó. Onnan ismertek. Azt nem nagyon tudták, hogy addig egy-két színházzal a világot bejártam. Nem vagyok reklámellenes, de volt olyan, hogy örvendtem, hogy nem én kaptam meg a szerepet. Volt egy olyan kampány, hogy ne dobd ki a szemétbe a villanykörtét és ennek én lettem volna az arca. Nem vállaltam el, mert rettegtem attól, hogy rajtam marad, hogy én vagyok a villanykörtés fiú. Mert ezt a rendezők sem szeretik, hogy felmész a színpadra és nem Hamletet látják a nézők, hanem azt, hogy a villanykörtés fiú játssza Hamletet. Az már régen rossz. Ezt mindig nagyon át kell gondolni.

– Mit kell tudni az Eugenia Formációról, amelyben zenél?

– Ezt Fazakas Juli, Miklusicsák Alíz  és Kovács Ági hozta létre. Román, szerb, orosz zenét játszunk. Volt előtte a Krétakör Tánczenekarunk és nagyon menők voltunk egy időben. Akadt, aki azt hitte, hogy a Krétakör nem színház, hanem zenekar. Amikor vége lett a Krétakörnek, utána a zenekar is megszűnt. Aztán felhívott Alíz és Juli, hogy lenne-e kedvem beszállni basszusgitározni az Eugéniába. Ez egy kocsmazenekar és ilyeneket játszunk, mint Dan Spătaru például. Nagyon nemzetközi a csapat, van lengyel kanadai benne, aki tud magyarul, de van dél-franciaországi tag is. Megfordultunk már nagy fesztiválokon és külföldön is. Kíváncsi lennék, milyen lenne egyszer a G Kávézóban fellépni. De azt hiszem, ott nem lenne nagyon érdekes ez.

– Több, mint tíz évig nem játszott Udvarhelyen. Tavaly és tavalyelőtt aztán a G.Feszt-en láthatták az udvarhelyiek. Más-e az itthoni közönségnek játszani?

– 2014-ben volt a G-ben az  Ady/Petőfi című előadásunk. Azelőtt utoljára 2001-ben játszottam Udvarhelyen, a marosvásárhelyi színház egyik előadásában. Az Ady/Petőfit sokszor játszottuk, de ekkor nagyon izgultam. Ha a világ legnagyobb rendezője ült volna ott, közel nem izgultam volna annyira, mint amiatt, hogy otthon a G-ben kell játszani. Játszottam Párizsban híres rendezők előtt és persze jó volt egy kis izgalom, de ez a teljes totális rettegés egyetlen bemutatón sem volt.  Van egy ilyen, hogy otthon ott van az anyja, az apja, a szomszéd, tesó, a velem egykorú haverok, nagyon nagy dolog volt. Aztán hála Istennek az az előadás nagyon jól sikerült mert az is benne volt, hogy ezt az előadást nem lehet elrontani. Utána játszottuk a Nézőművészetit, a Halakat, ott már nem volt ez az érzés. Ha többször játszanék otthon, biztos elmúlna ez teljesen.