Itt a kép, hol a kép?

A helyiségben, amelyet kiállítási térként jelöltek meg, egy fia kép sem látszott, holott Szabó Attila – aki azt a megbízatást kapta, hogy beszéljen az alkotásokról – mindent elkövetett, hogy láthatóvá tegye a görbe tükörben megmutatkozott arcokat. Egy görbe tükör valóban volt, kihelyezték a mikrofonállvány mellé, s ha valaki odament, akkor önmagát megpillanthatta benne, akár, de az még nem volt karikatúra, nem volt papírra készített és ízlésesen bekeretezett grafika. Egy csomót beszélt a szerzőről, az alkotásokról. Ötven műnek kellett volna a falakon lennie! Szétfeszítette ugyan a hagyományos kiállításmegnyitók tartalmi kereteit a megszólaló, enyhe show-elemeket, rádiós-műsorvezetői húzásokat is alkalmazott, de a képek nem akartak sehogy sem előkerülni.

Fél óra múltán az érdeklődők nagyobbik része egy szomszédos helyiségbe is áthatolt, de az a csupasz falak által kerítve, csak kongott, kongott; mindössze a nagy büdös semmi volt odabent. Egy harmadik teremben aztán előkerült, kiderült minden. Elhangzott Fülöp-Székely Botond (Medve) alkalmi verse is, majd – miközben levetítették a kiállítás anyagát, egy Photoshop-programmal szépen egymásba fűzött képsorként, amelyben minden fizimiska benne foglaltatott, ami a falakon lógott – a tárlatlátogatók keresni kezdték saját és ismerőseik „átköltött” arcát. Volt jelenlevő, aki megtalálta magát, volt olyan is, aki nem.

Mindenesetre az alkotó maga – illetve az egy-két tanácsadó, aki részt vett az tárlat anyagának kihelyezésében – igyekezett valami rendszert teremteni. Mind a négy falon grafikák voltak, nem voltak elkülönülő modorok, technikák vagy tematikák, nyilván, csak arcok. Mintha a művész által meglátott és megmutatott jellemek „kövültek” volna a karikatúrákra. Valahol el kellett kezdeni a nézelődést. Mivel lazán akarta kezelni a „dolgot” Jakab Hunor, Gyuszi portréját helyezte a középpontba (van ember, aki ezt az arcot Udvarhelyen nem ismeri?), balján a Vén Farkasról, jobbján a Páll Lajosról készült kép volt látható. Ez pedig üzenet volt: az élőkkel játszik, a holtakat pedig porladó arcuk emlékrajzával igyekszik megbecsülni. Az elhunytakról nem karikatúrák készültek, hanem „rendes” portrék. Maszelka János, Ozsváth Pál, Vofkori László arcképei mutatkoztak még igen-igen sikerültnek, látszott az alázat és a tisztelet, amellyel a művész a lezárult életpályák, e lehunyt szemű emberek felé fordul. Az élőkkel viszont el lehetett játszadozni. Kell is. Mert megérdemlik. Megérdemeljük. Több telitalálat volt ezen alkotások között is; például: „Molnos Dali” képe, Konda doki, Dávid Botond a kockafejével és a bal szeméből kilógó objektívvel, Bálint Arthur a sajátos frizurájával és vizslató tekintetével, a Góbé-márkajel közepéből figyelő Boros Csaba, az álruhás, világcsavargó, de látszólag önmagát alakító Berecz Edgár… 

Megérte odamenni. Hogy nem volt Hunornak minden képe igazi? Mert nem volt az. Tényleg. Gondoljunk csak arra, hogy a Beatles milyen sok szerzeménnyel rukkolt elő annak idején, de nem lett mindenikből világsláger! Az irány jó. A festőművész grafikusként is állja a helyét. Ha jól odafigyel, pontosabban: idefigyel ránk és alaposan megválogat mint arcokat, még ennél is jobb kiállítást hozhat össze. Idővel ez biztosan meg fog történni. Kezdetnek ez sem rossz! Mindenesetre, a kiállítás maradéka még megtekinthető a G. Café falain. Nézzék meg, döntsék el, ábrázolt és orcátlan uraim, hölgyeim, hogy jelenlegi vélekedésem mennyire igaz. Amíg nem késő, mert a népek veszik a munkákat, és viszik.