Ahol már nem forog a malomkerék

Gál Mózes az egykori molnárcsalád hat gyereke közül az egyedüli, aki visszaköltözött a településre, testvérei szétszéledtek a környező városokban. Ő kalauzol el minket a régi malom helyszínére, ahol már csak az emlékek élnek. A malom épülete nemrég omlott össze a hó és az idő nehéz súlya alatt, pedig még a nyolcvanas években működőképes volt a gépezet. Gál Mózest sok emlék fűzi a hozzáépült lakóházhoz, amely szülőháza is egyben, itt nevelkedett öt testvérével, s szomorúan veszi tudomásul az idő múlását, a vén eperfa sincs már meg, amelynek tetején oly sok időt eltöltött.

Kedves számára ez a hely nem csupán azért, mert egykori szülőháza, de a malom körüli különleges életforma is kellemes emlékeket idéz fel benne. A malomház teljesen beomlott, a gerendák belefúródtak a padlózatba, a malomkereket, a garatot, a fogaskerekeket és a többi kelléket, ami az őrléshez szükségeltetett, maga alá temette a mennyezet.

A cserepek egy része összetörve hever a földön, a jobb időket is megélt kőépület szinte teljesen az enyészetté lett. Hamarosan lebontják, helyére panziót épít Gál Mózes egyik fia.

„A kenyeret idehozzák készen a boltba, azt vásárolják az emberek, nincs szükség malmokra. Búzát, kukoricát sem nagyon termesztenek a környéken, hiszen az elöregedett településen már nincs, aki a mezőre járjon, másrészt meg a vadak miatt nem lehet megtermelni semmit. Rengeteg a vad, a pityókát a vaddisznók, a kukoricát meg a medvék teszik tönkre” – mondja Mózes, aki még emlékszik arra, hogy annak idején két lóval Gyepesből, Remetéről és Kénosból, a környező falvakból molnárszekérrel ők maguk hordták a malomba a gabonát. „Sok volt a beadás, 26 mázsa lisztet kellett leadni az államnak, amit nem győztünk. Édesapám 1887-ben született, százegy éves volt, amikor meghalt. Ő vásárolta meg annak idején a malmot egy szentpáli embertől, Lukácsi Sándortól. Én a vasgyárban dolgoztam Szentegyházán, de sokat járogattam ide, még őröltem is” – mondja az egykori molnárlegény.

A malomba járásnak nem volt szezonja, télen-nyáron működött, amikor hoztak egy véka búzát, a molnár megőrölte. „Elég szegénység volt annak idején, soha nem tudtunk annyi lisztet leadni, amennyit az állam követelt. Ezért állatokat tartottunk, és azzal pótoltuk. Beleszámították a disznókat is” – emlékszik vissza Gál Mózes.

„Emlékszem olyan esetre, hogy éjjel is őröltünk, mert olyan sok volt a gabona. Itt régen az egész határ fel volt szántva, meg volt művelve. Most nincs, aki megdolgozza, alig van harminc magyar ember a faluban. Éppen mondom a múltkor a leányomnak, aki szintén itt lakik, hogy sehol nem füstölnek a kémények azon a soron, csak náluk. Nagyon sok ház lakatlan. Az egyik lányom itt lakik, egy fiam és egy lányom Magyarországra települt, s még van egy fiam Szentegyházán. Ő szeretné felépíteni a malom helyébe a panziót, halastavakat is csinált a malom udvarára.”

Az omladozó gerendák alatt belépünk a kidőlt oldalú házba, ropog lábunk alatt a sok cserép, fadarab, korhadozó lépcsőn ereszkedünk le a malomkerekekhez, amelyek belekövültek a mozdulatlanságba. Gál Mózes emlékeiben kutatva meséli a malom mechanikáját, hogy hol jött be a víz, hol voltak a fogaskerekek, hogyan működtek a tengelyek, hová kellett beönteni a búzát, hol jött ki a liszt.

„Nem tudtam törődni sajnos ezzel az épülettel, a testvéreim is mind elmentek a faluból, egyedül maradtam, négy gyereket neveltem én is, nem jutott sem idő, sem pénz a malom karbantartására. Abban az időben még tömbházban laktam Szentegyházán, azt is fenn kellett tartani. Annak a kenyérnek, amit abból a lisztből sütöttünk, amit itt őröltünk meg, más íze volt. Minden héten sütöttünk kenyeret, nemrég bontottam le a kemencét, itt volt a ház mellett” – mutat a kisház irányába, ahol a kémény árván nyújtózkodik az ég felé.

Az ötvenes-hatvanas években aprószentek napján a malomnál gyűltek össze a fiatal legények, itt ettek-ittak, zenéltek. „Most semmi sincsen” – legyint beletörődve az egykori molnárlegény, Gál Mózes.

Vass Lőrinc bácsi 85 évet töltött, ő is tisztán emlékszik a még működő malomra. „Gál Árpád bácsi vezette az őrlést akkoriban, elvett egy fiatal lányt feleségül, akitől hat gyermekük született. Egyre-másra jöttek a gyermekek: négy fiú és két lány. Egészen a kommunista világig jól ment a malom, aztán vámot kellett adni az államnak, és nem gyűlt össze annyi, amennyit követeltek. Sok költsége is volt, a malomárkot folyamatosan kellett tisztítani, ezért más faluból is szekérrel hordta az őrölnivalót, hogy érdemes legyen járatni a malmot. Aztán végül a malom megszűnt. A gyermekeiket becsületesen felnevelték, egyedül Mózes jött vissza a faluba. Az öregek meghaltak, a malom árván maradt, nem volt, aki rendezze. Ezért bosszút állt, és kezdett omladozni, mert nem volt gazdája, aki pártját fogja” – mondja Lőrinc bácsi.

A kollektívben nem termelt annyi gabonát a falusi nép, hogy érdemes lett volna tovább folytatni, ezért meg kellett állnia a malomnak. „Pedig valamikor szitás malom volt, megszitálta a lisztet, de korpásan is őrölt. Hasznára volt a falunak, mert nem kellett elvinni a gabonát. Édesanyám is abból az őrleményből sütött. Hiányzott sokáig ez a malom, most már csak néhányunk emlékeiben él” – mondja az idős férfi.

„A kenyeret Galambfalváról, Városfalváról hozzák a helyi üzletbe, és az a lényeg, hogy mindig friss” – szól közbe Emma néni, Lőrinc bácsi felesége, aki idős kora miatt már nem süt a kemencében kenyeret. A fiatalok mind elmentek, nincs, aki dolgozzon, aki a földet megművelje. „Régebb mindenki megtermelte a saját konyhájára a részét, de ma a boltban vásárolunk meg minden szükséges élelmiszert. Ez szégyen.

Minden család meg kellene termelje az övét, mindenért ne fusson a boltba, mert Isten őrizz, történik valami, amikor nem hoznak a boltba semmit. És mit csinálnak akkor?” – teszi fel a kérdést Lőrinc bácsi, aki úgy véli, mindenki a saját családjának a körében kellene dolgozzon, és meg kellene teremtse a család számára szükséges élelmiszer egy részét.

Lőrinc bácsi emlékei közt kutatva akadt rá az alábbi történetre:

„Télen a nagy vízikerék, amely hajtotta az egész malmot, teljesen bejegesedett, megfagyott olyannyira, hogy a kerék nem forgott. Gál Árpád embereket kellett szerezzen, s fejszével a jeget addig vágták, amíg a kerék megfordult. Amikor gyengén indult meg, akkor kellett segíteni rajta, s amikor beindult, elhajította az embert. A malom nem volt unalmas hely, sokan jártunk oda, jókat beszélgettünk, még szerelmesek is lettek ott az emberek. Akkor még nem volt vezetékes víz, eljártunk fakártyákkal (fedeles vízhordókkal – N. I.) a lajra (a malomárokhoz – N. I.), szép, tiszta vize volt a Homoródnak, a Hargitáról jön” – mondja Vass Lőrinc, aki immár a legidősebb a faluban. Homoródkeményfalván tehát már csak maradványaiban létezik a malom, s hamarosan végleg eltűnik a föld színéről. A malomárok meg egybeolvad a földdel, s talán a vízikerekek állnak majd csak valamelyik falnak támasztva bizonyságául annak, hogy volt itt egyszer egy malom…