Csak a díszlet változott, nem a költő

– Mikor kezdtél verseket írni?

– Holott a legtöbb költő fiókjából előkerül egy-két gyerekkori vers, én elég későn, egyetemista koromban kezdtem el írni. Biológiát tanultam, de hamar rájöttem, hogy nem köt le túlságosan, ezért kezdtem el keresgélni olyan dolgok után, amelyek jobban érdekeltek. Egyet azonban biztosan tudtam: nem akarok hobbiköltő lenni, olyan figura, aki nem elég tehetséges ahhoz, hogy szakmai körökben is elismerjék a munkáját, és csak saját baráti körét kínozza próbálkozásaival. Majdnem fel is hagytam az írással, eltökéltem: ha belátható időn belül nem tudok egy olyan verset írni, amellyel – úgy-ahogy – meg vagyok elégedve, akkor nem kínozom tovább. Nagy nehezen megszületett az a bizonyos vers, a Lépések, valamikor 2006 derekán, a könyvemben is ez a legkorábbi költemény.

– Milyen ma költőnek lenni?

– Eléggé felemás állapot. Egyrészt, pályakezdőként az ismerősöktől megkapod rendesen az ilyenkor megszokott poénokat – bár ez engem nem zavar, egy-egy eredeti viccen jóízűen tudok nevetni, a többin meg udvariasan mosolygok. Mások nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a dologgal, ha kiderül, hogy te verseket írsz, nagyjából úgy néznek rád, mintha egy árulkodó bűnjelre bukkantak volna, vagy akaratuk ellenére valami kellemetlenül intim részletet tudtak volna meg rólad. Ez nyilván azért van, mert az iskolában azt tanulták, hogy költők csak halott emberek lehetnek, akiknek romantikus szépiába színezett képe valahol ott van az emlékeikben, csak nem nagyon tudnak mit kezdeni vele. Vannak szerencsére olyanok is, akiknek ez nem az égő csipkebokor és nem is a trójai faló, mert tudják, hogy ez is egy ugyanolyan foglalkozás, mint bármelyik másik, ezt is lehet jól vagy rosszul csinálni. Általában ők azok, akik néha azért olvasnak verset, mert érzik, hogy mindenkiben van egy igen erős igény az esztétikailag magasabb rendű – és ezt véletlenül sem kell összekeverni a pátosszal – dolgok iránt, amely lehet vers vagy próza, egy jó film, színdarab vagy egy látogatás a képtárba – kérdés, hogy melyikre van aktuálisan igénye az embernek. A lényeg, nem hiszem, hogy sokban különbözne ma költőnek lenni attól, amilyen ötven vagy száz éve volt, csak a díszletek változtak meg kissé.

– Mit tudhatunk a hamarosan bemutatásra kerülő könyvedről?

–Egy verseskötetet nem könnyű összeállítani úgy, hogy ne csak versek zilált halmaza legyen, hanem valamiféle átgondolt építmény – mondom ezt anélkül, hogy azt merném állítani: nekem sikerült. Az, ami van, és amely lassan az olvasókhoz is eljut, legalább hat-hét évig készült. Szerzőként sem könnyű beszélni egy már lezárt verseskötetről, hiszen kritikai éllel nem vizsgálhatom elfogultságom okán, elmesélni nem lehet, mert nincs története, mint egy regénynek, magyarázni meg nem tisztem. Amit teljes magabiztossággal kijelenthetek az az, hogy a címe Cseréptavasz. A többi már az olvasón is múlik.

– A hétköznapokban újságíróként dolgozol. Hogy fér össze az újságírás a költészettel?

– Az objektív újságírás és a költészet egyáltalán nem fér össze egymással, teljesen más munkamódszert, más idegállapotot feltételez. Ugyanúgy nem fér össze, mint a család és a munka, a szórakozás és a pihenés. Mindenki megpróbálja úgy felosztani az életét, hogy jusson ideje a családjára, a barátaira, a munkájára – én időnként igyekszem időt keríteni a versekre is. Olyan ez kicsit, mint amikor valaki a szomszéd városban dolgozik, és naponta ingázik a munka- és lakhelye között, csak ebben az esetben fejben kell eljutni A pontból B-be, állítani az idegi rezonancián. Persze akármennyit kísérletezik, próbálkozik az ember, ez nem mindig – legtöbbször nem – jön össze, ilyenkor a versírásból nem lesz semmi, de szerencsére ez nem is lóverseny. Legtöbbször gyalog járok munkába, és onnan haza, ez a félórás út sokszor elég arra, hogy felvegyem a következő „szerepet”. Az viszont fontos, hogy újságíróként arra vagyok kényszerítve, hogy gyorsan megismerjek új dolgokat – legyen bár szó új helyzetről vagy lexikális tudásról –, és ezek a tapasztalatok néha az irodalmi tevékenységben is lecsapódnak. A Robert Capa magyar származású fotósról szóló versciklusom sem született volna meg, ha nem kellett volna egy kiállítás kapcsán felelevenítenem a vele kapcsolatos ismereteimet. Más szóval a kettő kiegészíti egymást, de egy időben nem férnek össze egymással.