A magyar nyelvterületen megszokott volt a Balázs-napi almaszentelés is. Az így keletkezett szentelményt torokfájás esetén alkalmazták. Az alma héját parázsra dobták, és a keletkezett füstöt belélegeztették a beteggel.

A korondi katolikusok egy része még az 1990-es években is templomba ment Balázs napján. „Sorra az áldoztató rácshoz járulnak, ott letérdelnek, a pap két nagy égő gyertyát keresztesen az álluk alá, a torkukhoz tart, és ezeket mondja: »Szent Balázs püspök, őrizz meg a torokfájástól«” – írta 1994-ben István Lajos a Népismereti Dolgozatokban. A sóvidéki népszokásokat feldolgozó Barabás Lászlótól tudjuk, hogy „a szokást Atyhában, Korondon és Szovátán az idős nemzedék még gyakorolja, de a fiatalok már nem”. Igaz, az ő, Forog az esztendő kereke című kötete is régebb, 2010-ben jelent meg.

Barth Jánosnál olvastuk, hogy a székelyvarságiak is ünnepnek tartották Balázs napját.

„Nem szőttek, nem fontak, erdőbe sem jártak, ünnepeltek.

Az emberek szerre kimentek a templomi padsorokból az oltár felé. Letérdeltek a káncélus elé. A pap bal kézzel álluk alá tartotta a két ágúvá font gyertyát, jobb kezével pedig áldást adott. Balázsoláskor a varságiak a következő sorrendben mentek ki az oltár elé: leányok, asszonyok, fiúk, férfiak. A Balázs-napi misén a pap legtöbbször Szent Balázsról prédikált.

A balázsjárás középkori diákrekordációkból bontakozott ki. A legelső ismert balázsjárás a 17. századból származik. Diákok járták a házakat, ételt és pénzt gyűjtöttek a tanítóknak. Szendrey Zsigmond néprajzkutató tanár még azt jegyezte le a múlt század első felében, hogy „a balázsjárás életvesszős koledálása egy farsangi szokással keveredett: a gyermekek sorra járják a fonókat s a farsangon hopponmaradt leányokat bosszangatják”.