Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet

Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”

Kinyitni az emlékkönyvet

Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.

Kicsik-nagyok tanítója

Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.

Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.

„Mit mondanának az én atyámfiai?”

Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.

Józsa Sándor létezett

A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.

„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”

A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”

1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”