Gabonakoszorú a tisztaszoba gerendáján

Egyházi ünneppé viszonylag későn, a 13. század folyamán lépett elő Mária Erzsébetnél tett látogatása emlékére, de csak 1389-ben vált egyetemessé az obszerváns ferencesek buzgólkodása folytán. Székelyföldön is ők honosították meg, ami egyben meg is magyarázza, hogy például a csíksomlyói kegytemplom miért Sarlós Boldogasszonynak van dedikálva.

Ma álló templomát 1851 és 1856 között építettek, és utólag a Háromszéki Szűzanya szobrának őrzőjévé vált. A Csíksomlyói Szűzanya 1750-ben egy huszár által 75 akkori forintért ugyancsak fából kifaragott hasonmását egyes feltételezések szerint a ‘48-as szabadságharc idején a felső-háromszéki Esztelnek minorita kolostorából menekítettek Futásfalvára, ahol az 1960-as években az éppen ott szolgáló Bálint Lajos plébános, Erdély későbbi első érseke egy különös csoda folytán megtalálta a toronyban.

Régen a gazdák a templomba vitték aratószerszámaikat ezen a napon, és amíg a misét hallgatták, a külső fal mellé támasztva pihentették. Majd kimentek a határba, hogy egy rendet vágjanak a búzában. Ezután hazamentek, és csak másnap kezdték az igazi munkát. Már ott, ahol kellően megérett a gabona, mert például a Sóvidéken három héttel később következett ez be. És amennyiben nem esik az eső; mert ha igen, akkor állítólag negyven napig el nem áll. Kézdiszentléleken meg is maradt a mondás:

A varságiak még a 20. század közepén sem dolgoztak Sarlós Boldogasszony ünnepén, mise közben meg főként azért imádkoztak, hogy az erős idő elkerülje a tanyák népét. A régi gazdaasszonyok azt is feljegyezték, hogy

Háromszéken egészen a második világháború végéig az aratás kezdőnapjának tartották. „Legények és leányok elsősorban a lelkész és a falubíró gabonatábláinak learatására szerveztek népesebb kalákákat. A fiatalok ilyenkor felünneplőbe öltöztek, s rendszerint énekelve, zeneszó mellett dolgoztak. Amikor egy táblán már csak néhány gabonaszál maradt, azt kiabálták: Fogjuk meg a nyulat! Az utolsó gabonaszálakból és mezei virágokból koszorút fontak, amit ünnepélyes menetben vittek be a faluba. Az utcákra kisereglett gazdák és asszonyok a koszorút és annak vivőit legtöbbször vízzel locsolták le. Rendszerint a tisztaszoba mennyezetét tartó gerendára erősítették, majd magvait bevegyítették a vetőgabona közé. Európában és a Kárpát-medencében a gabonában rejlő életerőt állat alakú lénynek, Erdélyben pedig nyúlformájúnak képzelték el” – olvashatjuk Pozsony Ferencnél.