Akik mindennapi használati tárgyakat és edényeket készítenek agyagból

Az első fazekasműhelye a Hargita utcában volt, amit aztán a szisztematizáláskor leromboltak. Majd Csíksomlyón tudott venni egy kicsi telket, itt kezdte újra. Előbb csak feleségével, Veronikával készítették a csíki cserépedényeket, idővel három munkást is tudott foglalkoztatni. Ma 25 alkalmazottja van és két lánya, Gyöngyvér és Hajnal is a cégnél dolgozik.

„Mivel nagy igény volt a termékekre, állandóan bővítettem, a fazekasságnak hely kell: az edényeket elkészíteni, a szárítókat felállítani, az agyag-előkészítésnek, a kemencéknek, raktározásnak, csomagolásnak. Sorra épültek a műhelyek, egy, kettő, aztán egyre több, most már több mint ezer négyzetméteren van a négyszintes műhely. Bővítettünk folyamatosan, hogy a piac igényeinek és a szakmai kihívásoknak is eleget tudjunk tenni. Nem mondok újat, legalább ötven évvel vagyunk lemaradva Nyugattól a termelékenység, hatékonyság tekintetében. Ezt próbáltam behozni, amikor olyan gépekkel szereltem fel a műhelyt, amilyenek külföldön vannak. Többször jártam Olaszországba, sokat tanultam ott. A kézi korongozás mellett, préselési technológiát alkalmazunk”. Mint mondta, ma már nem járnak vásárokba mint régen, de jelen vannak az ország minden nagy üzletében, Magyarországon, jelenleg egy lengyel céggel tárgyalnak.

Naponta több mint ötszáz edény készül a műhelyekben, a legnagyobb kereslet a káposztafőző edényre és a római tálra van, előbbiből hat modelljük van, utóbbiból nyolc. A vásárlói igényeknek megfelelően is próbálták alakítani a kínálatot. „Nagyon jó agyaga van a csíki fazekasságnak, jó főzőedények készülnek belőle. Mindig inkább használati edények készültek, szép fazekak, egészséges edények. A csíki edény legszebb dísze a formája. Ezt próbáltam menteni, de fel is dolgozni. Például kértek kerek római tálat, hogy mikróban is tudják használni, hát elkészítettem. Kértek dekorációs tárgyakat is, amelyek nem fazekas témák, és azokat is elkészítettük. A fazekasság igazi ereje és formái a használati edények. Itt megmaradtak a maguk egyszerűségében. Fiatalkoromban felkerestem fazekasokat, meséljenek, hogy amikor ők inasok voltak, milyen formák voltak. Aztán Kós Károly és Vámszer Géza könyveit tanulmányoztam, akik írtak a csíki fazekasságról, a múzeumban is minden szakkönyvet felkutattam. Ami nem volt a könyvekben, elmondták a mesterek.”

A lányok is belenevelődtek a szakmába, ők most inkább a cég ügyvitelével foglalkoznak. Nagyobb vásárokra járnak most már csak el – kimondottan fazekasvásárokra, még az Amerikai Egyesült Államokba is meghívták őket – , mert a vállalkozás már nagyobb annál, hogy csak ezekből az alkalmakból meg tudnának élni. Az egykori vásárokra azonban szívesen emlékszik vissza mindkét lány.

„A múlt rendszerben nagy dolog volt a vásár. Én ott nőttem fel” – mutat rá Hajnal. Nővére, Gyöngyvér hozzáteszi, fontosak a vásárok, viszont most már annyi embernek kell kenyeret adjanak, hogy muszáj nagy áruházláncokkal együtt dolgozzanak, hogy a fizetést biztosítani tudják. „Szoktuk mondani viccesen, hogy a római tálba születtünk bele. Mi ebben nőttünk fel. Emlékszem, gyerekkoromban nagyon sokat agyagoztunk. Építettünk kisvárost, házikókat, embereket, készítettünk sütiket agyagból. Hozzásegített az igazi gyerekkorhoz az agyag, amit sok gyerek most nem ismer. Az is egy kaland volt, hogy mentünk vásárokba, minket is vittek, kipakolni, bepakolni, éjszakázni, árulni. Aztán összepakolni, hazautazni egy Daciával. És így felnőttkorban is maradunk a szülők mellett, együtt visszük tovább. Ezt a fajta terméket – mivel nem élelem, nem gyógyszer, nem ruházat – mindig legutoljára veszik meg, csak ha nagyon kell, csak ha ajándékba kell. És fel kell vegyük a versenyt a többi termelővel, kínai áruval” – magyarázta.

A család a műhelyeken is végigvezetett, ahol megnézhettük a folyamatot, hogy az agyag előkészítésétől kezdve a végső termékig milyen út vezet. A legalsó szinten egyfajta agyaggyár van, ott készítik elő a nyers agyagot, átmossák, megőrölik, préselik, formálják. Aztán megformázzák az edényeket, napokon keresztül nagy szárítókban és polcokon szárítják, megcsiszolják, fényezik, égetik. Vannak a kisebb darabok – virágcserepek, párologtatók, egyéb edények – ezeket kézzel díszítik asszonyok, fülezik, ha kell. Minden darabot nagy gonddal készítenek el.

Meglátogattuk azt a műhelyt is, ahol Vitos László mai napig maga formázza meg az alapmodelleket. Bemutatóüzlet is van, ahol a kerámiatárgyakon kívül a család nőtagjai által összeállított szakácskönyv is megtalálható. „Szeretjük, amit csinálunk, és ha siker van, mindannyian örvendünk neki. Minden termékhez háromnyelvű leírás van, az edényekhez recepteket is ajánlunk. Könnyű főzni ezekben az edényekben. A receptek is egyszerűek. Az edényt korábban beáztatjuk, és a kicsi zöldség, ami előkerül a kamrából, hűtőből, két-három szelet karaj, tetejére, murok, krumpli, mehet be a sütőbe. Ennek az edénynek a legértékesebb tulajdonsága, hogy a zárt edénybe párolva sajátos ízhatással készülnek el az ételek, zsiradék hozzáadása nélkül” – sorolta Vitos Veronika, László felesége.

A fazekasmester úgy véli, mai napig talál kihívást ebben a szakmában. Ezek értelmet adnak, és kitöltik az életét. „Az ember megálmodik egy új modellt, és azt végigviszi, hogy megszülessen. Én szériatermelésben kell gondolkodjak. Mert egyet elkészíteni megint más. Nagyon sok izgalmas munka van vele, a végén, ha valahol hiba van benne, akkor újból kell kezdeni, és addig kísérletezni, amíg jó lesz. Fontos a mai modern életvitelhez igazítani a hagyományos formákat” – összegzett.