„Muszáj szeressük itt”

A fia egyébként tavaly végzett az egyetemmel. „Hátha komputeren keresztül sikerülne megtalálni” – sóhajt. Aztán Istenre terelődik a szó, akiben feltétlenül hisz, magában imádkozik is hozzá, de templomba nem jár, mert rossz véleménye van a papokról.

– kezdi a történetét Anikó, mikor szóhoz jut. „A törvényszék háta mögött laktam, és egyszer jött egy idős férfi Németországból, hogy övé a lakás.” Az 59 éves kétszeres dédnagymama valaha virágárus volt a Patkóban és a könyvtár előtt. Több mint három évtizedig egy embert szeretett. Nyolc gyereket szült, kettőt eltemetett. Szétesett a nagy család, Magyarországon, Németországban, Angliában „sorsüldözöttek a kenyérért”. Hívták, költözzön ki hozzájuk, de ő nem szeretne betegesen a terhükre lenni, mint ahogy azt sem, hogy éjszakánként a nyögéseivel zavarja őket, vagy a kisunokák lássák, amint a trombózisos lábát „pókálja”. „Fekete a lábam, mint a maga kabátja. Többet költök kötszerre, kenőcsre, gyógyszerre, mint ételre” – panaszolja, mégis

Egyik lánya viszont itt él a városban, másnap megy is hozzájuk a születésnapos unokát felköszönteni. Aztán beinvitál a női lakrészbe, amelyen öten osztoznak; egyikük a gyengénlátó Lacika. A csináltatott ágyak mellett kisszekrény, polc áll, ahol személyes holmijukat tartják. Előkerülnek a fényképek, unokáké, az öccse gyerekeié. Napra pontosan tudja, mikor került a szállóra. Lakásigénylést nyújtott be, csak még a fia jövedelempapírjára van szükség. Szeretne már elköltözni innen, a szociális segélyéből és a külföldi pénzküldeményekből fenntartani magát, de addig is „muszáj szeressük itt”. Közben kis csetepaté – az ő nyelvükön zuhat – kerekedik, letörött a vécétető ugyanis. Máriát gyanúsítják, aki még alszik – vagyis én gondoltam azt, mert a vádra azonnal felpattan fektéből. „Szemen szedett hazugságokat állítanak, mert nem én voltam. Márpedig aki hazudik, az lop is. Azt is mondják, hogy klórral mosok, pedig csak a vécét szoktam fertőtleníteni. Nem is tudnám használni, még a szappantól is felszakad és vérzik a bőröm” – dohog, majd fejére húzva a takarót, visszafekszik.

A mosókonyhában kötök ki, hogy szemügyre vegyem a mosógépet, amit nemrég javítottak meg, de kezelni senki nem tudja, csak Ravasz, ő meg épp kórházban van. A 77 éves Bandi bácsi is ezért hiányzik, az idegosztályon kezelik. Bercinek szintén be kell mennie mihamarább fület mosatni. És ezzel vissza is kanyarodtam a megkezdett témához, merthogy a szombat a mosásnap lenne… A gép egyben szárító is, olcsóbb volt így. A szállót mellesleg kéthavonta fertőtlenítik, és szemlátomást rendet tartanak még a szennyesrészlegen is.

A konyhában János falatozik, majd Lacika érkezik ki tapogatózva. Ő az, aki a kórháznál reggelente Kezicsókolom, nagyságos kisasszony! Jó napot kívánok, főnök úr! tiszteletteljes köszöntéssel kéreget, hogy kiflit vehessen, merthogy a szállón csak a napi egyszeri meleg ebéd biztosított, egyéb étkezésről mindenki maga gondoskodik. És neki

Jutka szokta pátyolgatni, előkészíteni számára az ennivalót, kísérgetni, „a rendőrök is rám bízták, pedig ezer idegen nekem, csak a cigánygyerekek meghajigálják, megütik, és valakinek meg kell őt védeni”.

Lacika amúgy 67 éves, hat évig juhász volt, eszteringát hajtott, börtönt is járt falopásért, „de már kezdte elfelejteni, olyan rég volt”, aztán a Beszterce megyei Paszmosra került egy asszony miatt, ott meg kapálással tartotta el magát. Kislányát harminc éve nem látta, miután elvált a nejétől, s az akkor még élő anyjához hazaköltözött. Végig nagyon illedelmes, következetesen nagyságos kisasszonynak hív, ami bevallom, jól esik. Olykor azért ő is felbosszankodik és kiabál – jegyzi meg szégyenlős mosollyal, Mária még meg is toldja ezt azzal, hogy „eleinte csendes volt, mint a nyuszi, de tud ő törni-zúzni is”. A szemén hályog van (a rossznyelvek szerint a kékszeszivástól),

de drága a műtét. Reggelizés közben abban egyetértünk, hogy a napindító étkezés a legfontosabb mindközül. Előkerül a májas, a paradicsom. Jutka a puliszkára esküszik, elélne azon, jó juhászné lett volna szerinte, a friss levegő és az állatok szeretete végett. Anikó húsos, de a szalámi, kolbász nem csúszik, kedvence a juhhús. Szokott főzicskézni magának, és „amelyik rendes hozzám, megkínálom, amelyik gazember, azzal megkívántatom” – ez a bevált receptje. Viktor és Berci útra készen állnak, pedig alig múlt kilenc óra. Ebédért mennek az „apácákhoz”, én meg kísérőnek ajánlkozom.

„Kezdek válogatós lenni, s a pipát nem szeretem” – mulat magán Viktor. A titkos helyükön, „a laborban” kötünk ki, ahol még titkosabb rejtekhelyről kerülnek elő különféle élvezeti szerek, aztán az újságpapírba sodort cigarettára gyújtanak, miközben sztorizgatnak. „Ha tudtam volna, hogy itt kötök ki, ott maradok Kanadában, a lányomnál, aki asszisztensnő, a férje meg autókereskedő. Kétszáz méteres toronyházban élnek” – meséli a 63 éves Viktor, aki azért jött haza, mert nem tetszett kint. Megtudom, hogy szinte pszichológus lett, bejutott a felvételin, mert lélektanból és anatómiából állt csupán a vizsga, de a majdani feleségével „eltekergett”, jött a baba, hát itthon maradt. Két lányt neveltek fel együtt, mígnem ’88-ban ki nem szökött, pedig a bútorgyárban KISZ-, illetve párttitkár volt, jól ment sora, „az íróasztalban állandóan volt konyak”. Az első szökési kísérletnél elfogták a határőrök, puskatussal fejbeverték, azóta a jobb fülére nem hall. Bilincsben hozták haza a rendőrök, és noha a börtönt megúszta, illetve a bútorgyárba is visszavették, a párttagságot megvonták tőle.

A kenderültetvények között kúszva végül csak kijutott Magyarországra, nyolc évet húzott le a MÁV-nál. Citroennel jött haza, eladta, és az édesanyjának garzont vásárolt. Aztán Németországban asztalosműhelyben dolgozott majd’ egy évet. A lakását nem tudta fenntartani, ráküldték a végrehajtót, a garzon ára is elúszott, pontosabban a lánya lépett le vele. Az alkoholról őszintén vall: megszokta a szervezete az italt, de még nem reszket a keze. A függőséget az éhséghez, cigarettahiányhoz hasonlítja, de nem akar játszani, értsd becsempészni a szállóra szeszes italt, mert ha részegen elkapják, kiteszik, és neki nincs kedve ilyen időben kint aludni. A télen is a gyapjú katonai zubbonya mentette meg a fagytól.

A noteszében egykor 117 nő neve sorakozott… De gazdag ember nem lenne, akkor sem volt boldogabb. Kétszer járt Rómában, a nevelt lányánál, ám nem nyűgözte le az örök város, „nem tetszett a Colosseum környéke, mindenhol csomó kő, telefirkálva”. Ő az, aki rengeteget olvas, kétszáz kötetes könyvtára Bétában van, de hátrahagyta a többi holmijával együtt, és az embertelen körülmények helyett önként a szállót választotta. Valaha újságíróként is dolgozott egy havilapnak, politikai cikkeket, kitalált vagy megtörtént erotikus történeteket küldött be, postafordultával pedig érkezett a honorárium.

Még mindig van két óránk az ebédosztásig, rójuk a köröket a városban. Megelevenedik a régi Udvarhely, a fatelep, az egykori marhapiac, a Malom utcai hídon alul lévő libastrand, a Szabó Károly-vendéglő, amikor még 12 ezren lakták a várost, és alig volt autó. A gabonatárolónál Berci megjegyzi, hogy az édesapja annak idején raktárnok volt itt. Emlékszik a csőtelefonra, az elromlott lift helyett pedig csúszdán eresztették le a liszteszsákokat. Megkerülve az épületet meg is mutatja, hova öntötték be a pincébe a terményeket, illetve a szemközti mérlegházat, ahol még ő is mért gyerekként. A kórházzal szemközti tömbházak helyén is gabonatároló volt, egy hosszú épület. Az autóbusz-állomásra betérve megint cigarettavégeket vadászunk.

Berci különben nem szív sokat, fiatal korában nem is bagózott, mikor válni kezdtek, akkor fogott neki. Gépészmérnök szeretett volna lenni, amúgy 16 évet tanult. Gyártörténetek hangzanak el, vagy hogy szejkei vizet lehetett kapni a futballmeccsek alatt, hogy a bakancsot szalonnával lehet pucolni. Még a prosztatáról is beszélünk. A hit és halál kérdését boncolgatva Viktor meggyőződéssel kijelenti, hogy „a halál egy túlélési lehetőség”, és ő feltétlenül hisz a szellem halál feletti diadalában. Egy időben a gedeonisták társaságába járt, de már nem gyakorolja a vallást. Ezzel szemben Berci be-betér a templomba. Innen aztán a régi sorstársak tragikus halálára terelődik a szó. Gyuri megfagyott, Kálmán felakasztotta magát. Berci szerint már régóta ígérgette, Viktor állítja, hogy a cigányok miatt. Sokszor kerülnek konfliktusba velük.

Berci épp a múlt héten járt így a sétatéren, „kapott egy laskát”. Ő egyébként régebben is lakott a szállón, aztán Magyarországon dolgozott, de nem fizették ki, így hazajött. Egy ideig régi pincéjében húzta meg magát, ám valaki elárulta, a rendőrök pedig éjnek idején felköltötték és lekísérték. A biztonság kedvéért egy ideiglenes búvóhelyet (ő kirándulóhelynek mondja) azért fenntart. Átsétálunk a piacra, én szőlőt veszek, ők meg a standok alatt szétgurult gogost, uborkát, hagymát, szilvát szedik össze, mert „a tévé is mutatja, sok zöldséget kell enni az egészség érdekében”.

Hazamenet szótlanul szedjük a lábunkat, hogy ki ne hűljön az étel, aztán felvillanyozza őket a kérdés, hogy ki hol lakna szívesen, melyik a kedvenc országa. Berci a Jupiter 12. holdjára költözne, a Föld nevű bolygón belül azonban Svájcba. Viktornál kizárva a ködös, esős idő, Ausztrália viszont ideális lenne. Mikor megtudja, hogy én Marokkóba kívánkozok, rögtön közli, hogy ő már volt ott dolgozni, olcsóság van, de a víz rettentő drága, és „az arab a tevéről nem száll le pisilni”… A szálló sarkánál Emmába botlunk, aki a városból jön, a lábait fájlalja. Néhány lakó a teraszon álldogálva fogad, firtatják, nem fáztam-e meg. A közös étkezéshez készülődve szerre mindenki hozza a tányérját, de olyan is van, aki tejfölös vederbe kéri az adagját, hogy felét eltehesse későbbre. János például egy barátjának szokta adni a maradékot, aki malacokat tart, és cserébe szalonnát kap. Mindig van „szeres” vagyis szolgálatos, aki az ételosztásért, mosogatásért felelős. Persze ebből is viccet csinálnak egyesek, például kinyalják a tálkát, hogy könnyebb legyen kimosni. Most Viktor porcióz. Pityókaleves van és lecsó, és mivel ketten hiányoznak, több jut mindenkinek. Adja magát, hogy játékból kedvenc ételeikről faggassam őket.

Egy komplett menüt agyal ki: töltött paprika, szalmakrumpli bécsi szelettel, Rigó Jancsi. Anikó kedvence a puliszka tokánnyal vagy lecsipecsivel, káposztacikával, Lacika a juhhúst, sült kolbászt, töltelékes káposztát szereti. Emma nem válogatós, de a hússal, főzelékkel szemben előnyben részesíti a fokhagymalevest, amit a többieknek is melegen ajánl, „mert lehozza a vérnyomást, mikor megy fel a pumpa, lobban fel mindenki”. Aztán a „Nőjj nagyot, Emmi!” jókívánsággal lát neki vidáman az evésnek. A többiektől tudom, hogy a meglett fiának innen hordja az ételt, de arról nem nyilatkozik, mint mondja, ez magánügy. „Egy anyának száz gyereke legyen, de mindre gondja van” – bólogat bölcsen Anikó. Mária édesszájú, de keveset ehet a cukorbetegsége miatt. A húslevest is imádja grízgaluskával, csirkehússal. „Nálam az a lényeg, hogy friss legyen. Régen tudtam főzni, de ma már nem remekelek, még a teakészítés is nagy dolog, mert már nem érdekel” – sóhajt fásultan. Egyik nap pudingra fájt a foga, de nem volt kakaója, „mert bizony nem mindenre jut, banira ki van centizve a pénz, ha elfogy, kölcsönkérek valakitől”.

Mária egyébként nem is akart beköltözni, de „padlóra tették”, és amíg nem kerít lakást, vagy nem szerzi vissza a régit, maradnia kell. Valami végleges megoldásra vár, „öreg és beteg vagyok, nincs erőm, kedvem, hogy cipelgessem a cókmókomat”. Most épp munkakeresésben van. Havonta egy héten érzi jól magát, máskor iszonyú fáradt, ami a betegségével függ össze, vagy ha megsértik, „de ha fitt vagyok, szívesen dolgoznék napi 2–3 órát, hogy ne az utcán őgyelegve töltsem a napot”.

Emma azt javasolja, hogy adjon fel hirdetést. Neki ugyan nem kellene, mert vannak udvarlói, amúgy se hiányzik a simogatás, de mi, többiek elismerjük, hogy jól tud esni, „s egy kis puszi, ha nem is csók, mert az a szeretet egy jele” – teszi hozzá Mária. A többiek azzal piszkálják, hogy olyanról álmodozik, akinek háza, autója van, fiatal és eltartja őt, de Emma szerint „mindene lehet, ha nincs egészsége”. Sándor csatlakozik hozzánk, a „családi körbe”. A 65 éves férfi

14 éve ment el itthonról, miután az asszony a tudta nélkül beadta a válókeresetet, mert „hülyeséggel teletömték a fejit”. „Sanyi volt a hibás, mert nem becsülte meg a feleségét” – szúrja közbe Anikó. Kiderül, hogy valaha lobbanékony volt és játékgépfüggő, egyszer négyezer eurót veszített. A kártyában a cseleket szerette, ha át tudta verni a másikat. Honvágya soha nem volt. Általában építkezéseken dolgozott, de üres üvegeket is gyűjtött, ha nem akadt egyéb. Szabadidejében múzeumba járt, a parkba tornászni, biciklizett. Aztán ellopták az iratait, kitoloncolták, kalandos úton került haza. Tavaly július óta vár a munkavállalási engedélyére, pedig vissza kellene mennie szívműtét utáni felülvizsgálatra. A kinti kórházi ellátás elvitte a házra összegyűjtött pénzt… Addig is időnként alkalmi melót vállal, bár most az esős idő miatt a kinti munkálatok állnak. A külföldi évek alatt megtanult hollandul, de itt nincs, kivel gyakorolja, mire Anikó kitalálja, hogy adhatna nyelvórákat nekik, összeülhetnének itt, a konyhában. Az asszony sajnálja, hogy cigányul sem tud, mindig is szeretett volna megtanulni, csak nem volt akitől.

– fűzi hozzá. Lacika és Jutka elég jól tudnak románul, utóbbi Bukarestben öt évet dolgozott egy ezredesnél. „Nem tudnak eladni” – mondja, mire az asztal túlsó végéről jön a replika: „De megvenni igen!” Mária a hiányos romántudásával elhasalt matematikából a felvételin Bukarestben. Pedig eltervezte, hogy dolgozik is a tanulás mellett, aztán elunta. A pszichológia nagyon érdekelte, de nem képzelte ennyire elvontnak. Egyszer autót akart venni, s csak később férjhez menni, lakása még lánykorából volt, „de a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, és ha már család van, már más az ember élete. Sajnos elég butaság, mert nem szabadna lemondani az álmokról”. Mikor a fia hollétéről kérdezem, durcásan hátat fordít, és csak annyit mond: „a bőriben van, ha engem kérdez, nem tudom, hol, és ez nekem nagy baj”. Egyértelműen kényes a téma, ezért gyorsan másra terelem a szót: mivel töltik az estéket? Sándor és Berci hatvanhatozni szoktak, Viktor megnézi a hétórás híreket, majd a Dunán Rex felügyelőt és a Hegyi doktor rendel című sorozatokat. A nők főzőműsort néznek inkább, és

Anikónak nincs türelme a kézimunkához, Mária a Meglepetést és a Nők Lapját lapozgatja szívesen. A politika egyiküket sem érdekli. Cseverészés közben egy pillanatra sem áll meg az élet a konyhában: kávét adnak elém, áfonyateával kínálnak, Jutka tojást főz, és megmutatja, hogy ha könnyedén perdül az asztalon, azt jelenti, elég keményre főtt. A rezsón vacsora rotyog, egyesek már pizsamára is vetkőztek. Látszólag nagy az egyetértés, de Sándor kiböki, hogy

mire Mária harciasan visszavág: „mi helyesebbek vagyunk, nem azért mert öndicséret gyalázat. Maguk meg verekednek.” Aztán arra panaszkodik, hogy egyesek üvöltenek, ha kell, ha nem, lökdösődés is előfordul. Anikó ennél merészebben fogalmaz: „egyik a másikat megennénk”. János, aki régóta itt él, emlékszik, hogy

„Egyet mondunk, de mást csinálunk, mert az észben más fordul meg, kétszínűség és irigység van itt” – kontráz Emma is, akit gyakorta látni a városban ormótlan cipőjében, cipekedve. Hogy miért? „A városban koslatok. Úgy érzem magamat, mint egy kutya, amelyiket a láncról elengedik, megyek, hogy ne halljam ezt a kalamajkát. Kint, ha esik, ha havaz, nyugodt légkör van.” Azzal is tisztában van, hogy bolondnak nézik őket, a szállót pedig bolondokházának csúfolják a városban. Olykor fellázad, „nem hagyom magam, ha meg vannak veszve, én mit csináljak?” – kérdi komolykodva. A többiek szerint olyankor elég veszekedős. Mindenesetre most hagymát vág apróra, azt majszolja, és csibészesen mosolyog.

Lassan szedelőzködök, kiszámoljuk, hogy tíz órája itt vagyok. És mennyi minden történt, mennyi történet elhangzott ezalatt! Búcsúzóul még beköszönök a férfiakhoz, de már húznak is befelé. Viktor fényképeket vesz elő, az ágya fölé kiragasztott térképet vizslatjuk, a szekrényéből sárga-fekete csíkos pulóvert húz elő, hogy ha jövő hétvégén is mennénk városnézőbe, lesz, mit rám adnia. Sándorral egy römipartiban állapodunk meg, szóval a következő látogatás beígérve. Búcsúzóul Emmával összeölelkezve fotózkodunk, és amíg az ajtó be nem zárul mögöttem, a folyóson állva integetnek mindannyian. Mint egy film utolsó képkockája, olyan a jelenet – befejezésnek meg Lackfi János versrészlete sejlik fel: Uram, te nem tudod, milyen rettenetes / félreértések vannak a világon, / ha már valakit ölelgetned muszáj / hát babusgass minket…