A puding próbája – hogy megeszik

Székelykálban, az egykori gyümölcstermesztő farm kapuján rozsdaette tábla emlékeztet a huszadik század közepének hangulatára – a mezőgazdaság szocialista átalakításának mondvacsinált diadalára. A kerítésen belül viszont már egy új élet ismérvei fogadnak. Nem dobog a munka hadának lépte, nem repül a lángoló, tűzszínű..., lassan, de módszeresen és biztos léptekkel alakulgat valami új életforma, ami a második világégés előtti létbiztonságot sugallja, csak egészen más módszerekkel, eszközökkel, elképzelésekkel.

A Kaáli-Nagy Árpád főszolgabíró egykori ötszáz holdas birtoka nem adományokból, ajándékokból jött össze, hanem a szorgos munka, előrelátás, a fejlődni akarás, s nem utolsó sorban a meg- és átgondolt gazdálkodás gyümölcse volt. Egy kaptárban több nemzedék nőtt itt fel, s a föld, de mindenekelőtt a munka biztosította, hogy tisztes módon megéltek. Aztán ideközelgett a XX. század közepének katasztrófa-sorozata. 1936-ban elhunyt Kaáli-Nagy Árpád, ami az élet rendjéhez tartozna, de alig nyolc évre rá már egyáltalán nem a dolgok normális rendje okozta, hogy a visszavonuló német hadsereg felgyújtotta az udvarházat, ami a családi fészek volt. Hogy miért – ki tudná azt ma már megmondani? S újabb öt év után a vörös pestis tizedelt.

Kényszerű birtokelhagyás

Egy 1949-es márciusi éjszakán jött a parancs, no meg az elvtársak, a Kaáli-Nagy családot szekérre ültették azon pizsamásan, s be-, illetve hát kitelepítették. Vásárhelyre. Az akkori szokás szerint a család négy gyermeke közül a két lányt már korábban kistafirungozták, kiházasították, így aztán csak a két fiú, István és Zsombor-László került a kuláklistára. Előbbi a Trébelybe, egy omladozó présházba, utóbbi egy Lenin utcai lakásba került, már csak azért is, hogy ne feledje, milyen kort él. A Trébelyt sorompó zárta le, nehogy már szabadon lófrálhassanak a kitelepítettek. Kaáli-Nagy István semmiféle munkát nem kapott, de el kellett tartania négy fiút és egy lányt.

Szamárkordéval „tollasodott”

István sok mindennel próbálkozott. Előbb egy szamarat szerzett, meg egy kordét, azzal fuvarozott. S amikor a „vállalkozás” már jobbacskán kezdett menni, lóra váltott. Előbb egy, majd két fogatra. Mindjárt jött is a vádaskodás: „Nagy Pista már megint tollasodik”. Lótollal tollasodott. Ja, és persze munkával... Később egy kutatólaboratórium fehér egerei alól hordta el a gazt. Odaadták neki, mint haszontalan, értéktelen „mellékterméket”. Ebből aztán tyúkfarm lett. Mert dolgozni kell, élni nem muszáj. Csak a családot eltartani muszáj.

Fordult a világ

A ’89-es rendszerváltozás reményt csillantott fel a Kaáli-Nagy „gyerekekben”. Szaniszló Mária-Borbála (Kaáli-Nagy Mária-Borbála), az egyetlen lány és férje kardoskodott leginkább vissza mindent, ami a családé volt. És kérték, követelték vissza a káli birtokot, ami a történelem viharai folyamán felére zsugorodott. Tizennyolc évig tartott a restitúció, jó honi szokás szerint. Az utolsó birtoklevelek kibocsátása jelenleg van folyamatban. De sikerült. Vagy majdnem. Mert azért az egészet... Száztíz hektár került vissza a család birtokába a marosszentgyörgyi kísérleti állomás tulajdonából. S akkor ott álltak a testvérek a visszakapott birtokkal, hát valamit kezdeni kellett vele. Egyedül a Mária-Borbála családja, a Szaniszlók vállalták be a gazdálkodást. A többi testvér átadta használatba nekik a maga részét. A Szaniszló család viszont Nagybányán lakott és lakik. Sebaj, 250 kilométerről fognak gazdálkodni. És úgy lőn.

Gyakorlat egy hektáron

Még a teljes visszaszolgáltatás előtt – csak úgy próbaképpen – vásároltak lakhelyükhöz közel egy hektárt. Ott kóstolgatták a gyümölcstermesztés cseppet sem rögmentes útját. A családfő, Ferenc (aki civilben építész) és felesége, Mária (kozmetikus) dolgoztak, s közben tanulták a mesterséget. Szakkönyvekből, minden elérhető módon. A dolog menegetett. Aztán, hogy a birtok visszakerült a család tulajdonába gondoltak egy merészet – ami megy egy hektáron, az mehet száztízen is Kálban. S belevágtak. Meg kellett vásárolni azokat az építményeket, amelyeket az előző rendszer épített. Hát megvásárolták az épületeket, utakat, víztartályt. Bankkölcsönből, ahogy lehetett. Közben létrehoztak egy kft.-t. És vettek egy Fiat 615-ös traktort. Nem egy John Deere, de a célnak megfelel. Lehet vele dolgozni. Most már a farm kezd hasonlítani a valamikori állapothoz. Kezd, mert azért még igen sok a munka.

Káli kettős

A család két legfiatalabb tagja, Anna, aki civilben tájépítész-mérnök, no meg a mesterképzés agrár-közgazdasági fokozatának birtokosa (Nagybányán 1,5 hektáros parkot tervezett édesapjával, ezzel pályázatot nyertek), Endre, a Budapesti Műegyetem végzettje, elkezdtek Kálba járni. Érdekelte őket az agrárgazdálkodás. S addig-addig járták a káli dombokat, hogy észrevétlenül – ámde tudatosan – káliakká váltak. Tetszik nekik a kihívás, állnak elébe. Most már ők „uralják” a birtokot. No, természetesen a szülők tevőleges támogatásával. A két fiatal vissza nem térítendő támogatásra pályázott – és nagyon remélik hogy nyernek. Tulajdonképpen az egész család itt tölti ideje nagy részét, különösképpen pedig Anna, aki már átvedlett kálivá. Vagy visszavedlett Kálivá? Így is mondhatjuk.

Mindenesetre igencsak nagyot néztek az őshonos káliak, amikor azt látták, hogy az a fiatal szőke lány felpattan a traktor „nyergébe” s férfimód megüli azt. A családfő mondotta a minap – talán jó is, hogy a fiatalok vannak itt. A káli fiatalok szívesen jönnek ide segíteni, dolgozni, jó a hangulat, egy korosztály – megértik egymást. S mi más kellene ahhoz, hogy eredmény is legyen?

Tervek, valóra váltható elképzelések

Miután részben lakhatóvá tették az épületeket, belevágtak a gyümölcstermesztésbe. Meg a takarmánykészítésbe. A gyümölcsöt egyelőre értékesítik. De gondolkodnak abban, hogy megpróbálkoznak a feldolgozással is. Ebben a hónapban Székelyudvarhelyen konferenciát tartanak, amelynek egyik témája pontosan a gyümölcsfeldolgozás. Naná, hogy ott lesznek Szaniszlóék is. És elmennek a körútra is. Megnézik, hogy a székelyföldiek hogyan szárítják, aszalják, tartósítják a gyümölcsöt. Akad ott egy-két ötlet, amit hasznosítani lehet. Különben is próbálni kell. A puding próbája pedig, hogy megeszik.

Már alakulóban van a farmon egy kis lótenyészet. Távlatokban abban gondolkodnak, hogy tereplovaglást, sétalovaglást vezetnek be a farmon. Miért ne? Ló van, a gyönyörű táj adott, s ha a vásárhelyeiknek csak egy százaléka is szeretné kipróbálni, még úgy is tülekedés lenne a lovastanyákon – számolgatunk Szaniszló Ferenccel. És az még csak Vásárhely...

Valami elkezdődött Székelykálban. És ez még csak a kezdet. Messze még a beteljesülés. De máris sejlik valami az alagút végén.

Összeállításunk elkészítését a Corvinus Alapítvány támogatta.