Afrikai turnén az Osonó – Vendégségben az arab családnál (folytatás)

Forróság: 35 Celsius fok van a késő est pezsgő városban, az utcai étteremben, ahol a többi fesztiválvendég már oldott hangulatban mulat, apró fehérpapíros asztalok köré ülünk. Elég nehezen választjuk szét a pincéreket a járókelőktől, szervezőktől, vendégektől, vagy az utcáról ide csapódott énekesektől, de azért sikerül megrendelni halvacsoránkat az arab menüsorból. Búcsúzáskor sok fénykép készül, a szomszéd fagyizóba is átvonulunk, mindenki szalad a képhez, még az az utcáról betévedt focimeccs-kommentátort utánzó srácot is odahívják,  akit korábban  nagy tapssal jutalmazott az esti kompánia. Úgy tűnik, ez a fényképezkedés sok örömmel és lelkesedéssel tölti el a marókkóiakat, így több száz csoportképünk van már nekünk is.

Az én házam a te házad is – mondja kedvesen a társulat egyik fiatal színészének édesapja, mikor ajtót nyit. Mindenki kedves, egy fiatal pár még hálószobáját is átadja, hogy átöltözhessünk, és elhelyezzük a csomagjainkat. Több generáció él együtt  a pár éve épült, arab jellegzetességeket is magán hordozó, modern családi házban. Mindent megtesznek azért, hogy észrevétlenek legyenek, és szeretettel fogadjanak. A nappaliban a falak menti kényelmes  heverőkön alszunk, reggelizünk. Lapótyát sütnek, palacsintatésztához hasonló édesebb pékterméket, vajat, mézet, lekvárt és szűz olívaolajat kínálnak, marokkói mentateát és kávét iszunk. A szépen terített asztal körül sok a mosoly és az odafigyelés. Bár adódnak nyelvi akadályok, ebben az esetben is meggyőződöm, hogy a lélektől lélekig tartó kommunikáció az ember egyik legtermészetesebb közlési formája. Rábízzuk magunkat a jelenre, ez a legtöbb amit tehetünk.

Népdalokra tanítjuk egymást, felfigyelünk a fiatalok számítógépén a felcserélt betűkre, vagy arra, hogy ők – akárcsak az írást – a számolást is a kisujjuktól indítják. Ez, a számunkra fordított irány, az araboknál természetes. Nekik adni is nagyobb öröm, mint kapni. Sokkal ritkábban mondják ki a nem szót, mint mi, és még akkor is sűrűn bólogatnak, ha nem értenek bennünket. Bár az is lehet, hogy ráéreznek arra, amit mondani szeretnénk, mert eddigi utunk során még minden adódó problémára megoldás született. Marokkó sokszínű, és csodálatos.

Előadásunkat megtiszteli jelenlétével Marokkó magyar nagykövete, Perényi János is, és a kentrai Francia Intézet igazgatója, Christian Blaise. A nagykövet közvetlen és  elegáns, azt mondja átjárta őt az előadás érzelmi világa, üzenete. Szerencsénkre átveszi a tolmács szerepét, és izgalmas, fontos gondolatokat kimondó beszélgetés alakul ki a nézőkkel az előadásunk után. A rokonszenves  középkorú francia intézetigazgatóra is mély benyomást tettünk, erőteljes kifejezéseket használó, intelligensen megrendezett, professzionális eladásként jellemzi az látottakat. Azt mondja, Európát szüleinek a generációja építette, a saját nemzedéke pedig alapvetően passzívan él benne, így most a fiatalokon a sor, hogy történjen valami változás a széteső rendszerben. Valószínű, ez a tömör kritikai rálátás az egész európai problémakörre, talán éppen azért alakulhatott ki, mert kellő távolságból szemlél.

Gyökerekkel Afrikában, levelekkel Európában

Az arab városok  egyik jellegzetessége a medina. Régen a kézművesek és más portékások  műhelye és vására is a várfallal körülölelt városrészben volt, ma inkább egyfajta piacsor, amit minden turista felkeres. Safi város medinája épen fennmaradt, a szűk boltíves utcák, a fazekas kemencék, cserépedények vására, a középkort a jelenlegi arab és régi berber világgal ötvözik. Marokkó déli tartományának fővárosa, kétmilliós lakosságú fontos kikötőváros, több regionális intézmény központjának is otthont ad. „Safi, a kultúra és a színház városa” – mottóval rendezték meg a  nemzetközi színházi fesztivált, ahol az Osonó  utolsó nap játszik. A nézők minden jelenet után lelkesen tapsolnak, suttognak, telefonálnak, fényképeznek. A zsizsegő alaphangtól, azt hihetnénk, hogy az egész utca bent ül a nézőtéren. Ám a harmadik marokkói fesztiválfellépés után, tudjuk, hogy ez a természetes nézői reakció. Sokan  megkeresnek az előcsarnokban, és megköszönik, hogy itt voltunk. A casablancai Kulissza Színház fiatal filozófia szakos hangtechnikusa elmondja, hogy mélyen átjárták a lelkét a látottak, és hálás azért, hogy bepillanthatott az életünkbe. Társulatukkal ők is hasonló színházban hisznek,  abban, ami a valóságból táplálkozik, és az igazi problémákat tárja fel.  A marokkói színház egészére viszont nem ez a jellemző, magyarázza.  A könnyed, szórakoztató műfajokat szeretik az emberek, és a fiataloknak is csak egy kis hányada jár színházba, ezt ő a média hatásával magyarázza.

Sűrűn bólogatunk egymás szavai hallatán, egyetemes színházi refomereket emlegetünk, mint Peter Brook, és Jerzy Grotowski, akik társulatára is hatással vannak. Eszembe jutnak a nagykövet szavai, aki a korábbi királyt idézte: Marokkó olyan, mint egy hatalmas fa, amelynek gyökerei Afrikában vannak, de a levelei Európában lélegeznek.