Mesekönyvek bemutatáson

Gál Andrea brassói születésű író, kutató, szerkesztő, tanár, és amiről faggattuk, az a két gyerekkönyve: a Fecske utca 12. (Koinónia Kiadó, 2016) és a Hátamon a zsákom (Koinónia Kiadó, 2017) körül fogalmazódik meg. Mindkettő vonzereje abból ered, hogy a hasonló élethelyzetű gyerekek könnyen azonosulhatnak az azonos korú szereplőkkel.

– Volt-e befolyása gyermekkorának a két kötet születésére? Miből táplálkozik az írói világa?
– Mindenképp hatással volt a kötetekre a gyerekkorom, melyik szerző vonhatná ki magát ez alól? Mivel gyerekeknek írtam, végig ott lebegett előttem (vagy inkább hasalt a kanapén) a kislány, aki reggeltől estig tudott olvasni, ha a körülmények megengedték. Óhatatlanul olyant írtam, ami neki is tet­szene. Ennél konkrétabb hatás volt azonban az első gyermekkötetem, a Fecske utca 12. világára az a nyolcvanas évekbeli Brassó, ahol felnőttem. De nem ám a Fekete-templom árnyékában, hanem a Steagul Roșu elnevezésű munkásnegyedben. Ezt a tapasztalatot kicsit átírtam mai történetekké, de a hangulatot, a tömbházak között kalandozó kölykök figuráit megtartottam. Ezért a gyerekek szülei is magukra ismerhetnek a Fecske utcában, ha közösen olvassák a könyvet.
– Az első kötetben Huba és Fülöp egymásba kapcsolódó történeteivel találkozunk, akár gyermekregényként is definiálhatjuk. Hogyan születtek ezek a kedves történetek?
– Néhány évvel ezelőtt a Brassói Lapokban megjelenő Lurkó mellékletnek voltam a szerkesztője. Ekkor merült fel, hogy a másoktól kért szövegek mellé én is megírhatnám a történeteimet, amelyek valahogy 16 éves korom óta ott pulzáltak bennem. Így születtek az első Huba-történetek, amelyeket aztán továbbírva kerestem meg a Koinónia Kiadót.
– Milyen céllal íródtak? Vagy nem a cél a fontos a meseírásnál?
– Ha a pedagógus szemével tekintek a saját köteteimre, és sajnos ezt a rossz szokást sem tudom elhagyni, akkor azoknak az elemis­táknak írtam az első kötetet, akik éppen elkezdtek önállóan olvasni, és szeretik a hétköznapi történeteket, amelyekben saját élethelyzeteik tükröződnek. Gyerekként én az ilyen jellegű könyveket kedveltem, mert azt kerestem bennük, hogy mások hogyan cselekednének, viselkednének az én helyemben. A Fecske utca 12. kiadása után aztán úgy tűnt, hogy elég ilyen gyerek van még mindig, mert a kötet elfogyott, ami hatalmas öröm egy kezdő író számára.
– Második kötetét kisgyerekeknek írta. Gondolom, ennél a korosztálynál azok a történetek működnek, amelyek ösztönösek. Ha a részletekbe belemegy egy felnőtt olvasó, akár számára is jut mondanivaló. Mit gondol erről?
– A Hátamon a zsákom úgy íródott, hogy a kisfiamon, Jónáson, aki most mindjárt négyéves, élesben figyeltem meg a mondókák sikerét, de azt is, hogy sokszor öncélúan mondogatjuk, morzsolgatjuk ezeket az elemi erőt hordozó rigmusokat. Aztán úgy alakult az éle­tünk, hogy költözni készültünk a már említett tömbháznegyedből, amely a közben lepörgött évtizedek alatt csak nevet, jelleget nem váltott. Falura. A költözés gondolata engem nyugtalansággal töltött el, és szerettem volna a fiam számára is megkönnyíteni ezt a fordulatot. Valami tudatalatti folyamat miatt egy napon reggeltől estig azt sóhajtoztam, hogy „Hátamon a zsákom, hátamon a zsákom....”, s azt vettem észre, hogy minél többször sóhajtozom, minél hangosabban mondom a jól ismert sorokat, annál könnyebb a szívem-lelkem. Akkor döntöttem el, hogy írok egy könyvecskét a költözésről, amelynek ez a címe, mottója és üzenete. Nekem nagyon sokat segített ez a könyv, a fiamnak is, és remélem, hogy megtalálja a maga olvasóit. A városokból most egyre többen költöznek ki a közeli falvakba a tisztább, természetközelibb, csendesebb élet reményében. Az urbánus helyek és szokások elhagyása nem föltétlenül veszteség.
– Állatkák és idős karakterek. Mindkét gyerekkötetben a szereplők részes velejárója. Miért tartja fontosnak ezek jelenlétét? Van ezeknek megfelelőjük az életben?
– A Fecske utca 12.-ben a két főszereplő fiúcska egy cicát fogad örökbe, a Hátamon a zsákomban pedig Pintyőke egy sereg kiskacsával barátkozik össze, „akik” közül az egyik, a legrakoncátlanabb váratlan kalandokba viszi bele a lánykát. A gyerekek és az állatok rokonszenvezése általános jelenség, irodalmon kívül és belül. Az öregekkel más a helyzet. A fejlődés bűvkörében élő világunkban hajlamosak vagyunk lenézni vagy sajnálni őket. Én pedig azt gondolom, hogy ők olyan tudás és készségek birtokában vannak, amiknek mi nem vagyunk, és nem is lehetünk. Ennek a kilesése, megtapasztalása pedig jól jön a mindenkori gyerekeknek. Nekem olyan szerencsém volt, hogy mind a négy nagyszülőmet, Gáll Ferencet és Mariskát, illetve Jobb Gyulát és Elvirát jól megismerhettem, az ő tapasztalatuknak egy részét elsajátítottam Homoródjánosfalván és Városfalván. Brassóban is ráakadtam pár idős emberre, akik életének részese voltam. Most abban gyönyörködöm, hogy a szüleim látásmódja, egész lénye hogyan tükröződik a gyerkőceimben.
– A két kötethez Bódi Kati budapesti illusztrátor készített kedves képeket. Ezek szinte belesimulnak a történetekbe. Hogyan talált egymásra író és illusztrátor?
– Katit a kiadó találta számomra, és találkozásunk igen szerencsés volt. Nekem is tetszenek a rajzai, pontosan arra az egyszerűségre, hétköznapiasságra rezonálnak, amelyhez én ragaszkodtam a történetek megírásakor. Szerintem a gyerekeknek ilyen könyvekre is szükségük van, illetve vannak gyerekek, akik ezt szeretik, az ilyen könyvek miatt válnak olvasókká.
– Lesz még folytatás?
– Nagyon remélem. Az ovisoknak szóló Hátamon a zsákom a tervek szerint egy sorozat első része, amelyben kisgyerekek kalandjairól írok úgy, hogy közben problémás élethelyzetekről is beszélek. Én már teszem-veszem magamban a következő darab mondatait, amelynek munkacíme Egyedem, begyedem tengertánc. Megjelentetése azonban a kiadótól is függ, és az az igazság, hogy most háromhónapos leányom, Zenkő nevelgetése eléggé lefoglal, úgyhogy legalább jövőig várni kell a sokgyerekes család tengeri kiruccanásának történetére. <<

Hodor Enikő