Hajrá, viszlát!

Gondoltam, leírok mindent, úgyis esik megint odakint, van idő a részletekre. Például azt, hogy a román közszolgálati adón szerencsére jó minőségben követhetők a foci-vébé mérkőzései, és egyéb dolgom nem lévén, élvezhetem a meccseket. Kölyökkoromban is néztem apámmal együtt, magával ragadott a meghatározatlan időközönként szobát rengető felkiáltás, olykor biztató hangok, veszekedés a tévével, a játékvezető döntéseinek felülbírálása, ezek elleni tiltakozás, heves ellenérzés, szitkozódás, tehát egy helyen ez a sok izgalom. Mindegy volt számomra, ki nyer, a szimpatikusabb csapatnak, vagy a gyengébbiknek drukkoltam. Ez most sincs másként, vannak tehát sajátos favoritok, nem adok a papírformára. Megnézek jobbára minden meccset, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, egy-két meccs kivételével majdnem mindenikből láttam legalább 20 percet. Például jó szerencsével választottam meg ezeket a perceket, mert láttam gólokat. Voltak olyan mérkőzések is, melyekre külön készültem, és dögunalmasaknak bizonyultak. Ennek ellentéte is igaz, voltak meccsek, melyek aligha érdekeltek, és kiderült róluk, hogy megérte a kilencvenegynehány percet rászánni az életemből. Túlzok, nyilván, de valami ilyesmit gondolok. Most mondhatják a pasik a nyafi csajuknak, hogy látod, van olyan fehérnép, aki szereti a focit. Hát persze, de nem vagyok őrült, azaz fanatikus, kicsit se. És igen, velem jól járnának a fociszerető szeretők. Ugyanakkor a csajoknak bármikor elmagyarázom, mi a les, nem szakszavakkal, persze – tehát én is tudom, nem csak a barátok (Prietenii ştiu de ce). Ismét fényeztem magamon egyet, holott a tökéletes csaj nem én vagyok, sajnálattal veszem és adom tudomásul. A tökéletesség máshol jár. Az egyesült államok válogatott kapusával, merthogy Tim Howard felkarjára a következőket tetoválta egy mester: Eszter. Nem Ester, Esther, hanem magyarul, sz-szel írva került a tökéletes bicepszre. Lefogadom, még egyetlen foci-világbajnokságon sem voltak ennél jobb helyen a magyar lányok. Otthon a tévé előtt, férfiaknak szánt szaklapot olvasva, fél szemmel az angol–német meccsen, másikkal pedig stírölve az Eszter-tetoválást, egy női nevet ízlelgetek: hát ezt, az Esztert. Volt, mikor tetszett, aztán meg nem, de most, most újra bekerült (egy kis időre) a kedvencek közé. Hajrá, mondanám, de most már inkább: Viszlát, Eszter!