A második foci vébét már Európában játszották: azért esett a választás Olaszországra, mert ebben az országban több nagyobb stadion volt már ebben az időben, az országot vezető Benito Mussolini pedig nagyon szerette volna kedvenc csapatát világbajnoknak látni. Ez össze is jött neki: holott az akkori focivilág nagyjai, Meazza, Monti, Bertolini játszottak a csapatban, azért a játékvezetőkre is nagy szükségük volt az olaszoknak. Tudták azt már akkor a FIFÁ-nál, hogy a sok stadion több nézőt jelent, ez pedig több pénzt hoz a konyhára. Habár sem a címvédő, sem pedig az angolok nem tették tiszteletüket.
A lebonyolításban annyi változott, hogy csoportkör nem volt a 16 résztvevőt összesorsolták és egyenes kiesési rendszerben jutottak a döntőig, amennyiben döntetlenre végződött a meccs hosszabbítás után is, akkor újrajátszás döntött. Mind a magyar, mind pedig a román válogatott jelen volt: a legjobb nyolc közé csak európai csapatok kerültek, a brazilok és az argentinok nagyon hamar csomagoltak – tegyük hozzá, hogy nem a legerősebb csapataikkal jöttek Olaszországba. A címvédő Uruguay azonban el sem jött, hivatkozva több európai csapat négy évvel ezelőtti távolmaradására.
A magyarok Egyiptomot győzték le 4–2-re (Teleki, Toldi 2, Vincze), a románok a későbbi ezüstérmes csehektől kaptak ki 2–1-re úgy, hogy még ők vezettek az első félidőben Dobai góljával. A többi eredmény: Olaszország–Egyesült Államok 7–1, Németország–Belgium 5–2, Ausztria–Franciaország 3–2, Spanyolország–Brazília 3–1, Svájc–Hollandia 3–2, Svédország–Argentína 3–2. A második körben már a magyarok (Szabó A. – Vágó, Sternberg – Palotás, Szűcs, Szalay – Markos, Avar, Sárosi, Toldi, Kemény) is kiestek, a „sógorok” 2–1-re nyertek Bolognában, a magyar gólt Sárosi szerezte. A németek kiverték a svédeket 2–1-re, a csehszlovákok pedig Svájcot (3–2), míg a házigazdák nagyon kemény csatá(ka)t vívtak a spanyolokkal: 1–1 volt az első meccs (hosszabbítás után), s mivel akkor még nem tartottak büntetőpárbajt a továbbjutásért, a meccset ismételték, s ezt már 1–0-ra hozták az olaszok. Az elődöntőkben: Csehszlovákia–Németország 3–1 (1–0) és Olaszország–Ausztria 1–0 (1–0).
Tartottak bronzmeccset, itt a németek 3–2-re verték az osztrákokat. A döntőt Rómában tartották, ahol Mussoliniék igencsak megijedtek, amikor a sérült Puc a vége előtt negyedórával vezetést szerzett a csehszolváknak, de Orsi ezt hat perc múlva kiegyenlítette, s a hosszabbításban egy kedvtelésből focizó multimilliomos, Schiavio gólja eldöntötte a végkimenetelt. Schiavio gólkirály is lett, de hozzá hasonlóan a cseh Nejedly és a német Conen szintén négy gólt szereztek.
A döntő1934. június 10., Róma, PNF stadion, 45 ezer néző, vezette: Ivan Eklind (svéd).
Olaszország – Csehszlovákia 2–1 (0–0, 1–1, 1–0)Olaszország: Combi – Monzeglio, Allemandi – Ferraris, Monti, Bertolini – Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi.
Csehszlovákia: Planicka – Ctyroky, Zenisek – Kostalek, Cambal, Krcil – Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedly, Puc.
Gólszerzők: Orsi (81.), Schiavio (95.), illetve Puc (74.).
Hivatalos honlap:
http://www.fifa.com/worldcup/archive/edition=3/index.html
szóljon hozzá!