Keserédes búcsú a dicsőséges 2016-tól és 341 válogatottságtól

A tétnélküliség vagy inkább Zlatan Ibrahimovic hiánya okozta-e a mérsékelt érdeklődést, nem tudni, de nem volt a két nappal ezelőtti, andorraiak elleni vb-selejtezőhöz fogható nagy tumultus, sem a népligeti aluljáróban, sem pedig a Groupama Aréna környékén. A stadion háromnegyede telt meg, a több ezernyi magyar szurkolósereg viszont most sem hazudtolta meg magát.

Nincs új a nap alatt, a soha véget nem érő éjjelezés – amúgy kedves dallamainak – dúdolása, folyamatos Ria, Ria, Hungária! skandálásba és az izlandiak által nyáron tökélyre fejlesztett tapsolásos szurkolásba váltott át. A nézők már a mérkőzés kezdete előtt eufórikusan ünnepelték a varázslatos 2016-os esztendőt.

Először a Svéd Királyság (Svédország hivatalos neve) fennkölt, mondhatjuk királyi himnusza előtt tiszteleghettünk, majd következtek a nem kevésbé fennkölt erkeli aláfestésű Kölcsey-sorok. Az utolsó hangszólamokat viszont már szurkolótáborunk adta himnuszunkhoz, nem is akárhogyan. Zúgott megint a Ria, Ria, Hungária! minden eddiginél erőteljesebben, megadva az alaphangulatot a kezdőrúgáshoz, egyszersmind jelezve a svéd küldöttségnek – na meg a 15 fős szurkolótáboruknak –, miként értelmezendő Európa ezen részén a hazai pálya előnye.

Még mielőtt kezdetét vette volna a találkozó, ünnepélyesen köszöntötték négy búcsúzó válogatott játékosunkat, akik közül Király és Juhász kezdőként szerepelt, míg Hajnal és Vanczák civil ruhában vették át emlékplakettjeiket. Szűnni nem akaró Királygabi! skandálástól zengett a Groupama, közben pedig – Büszkeségek a múltban, példaképek a jövőben! – óriásmolinós-felirattal tisztelgett a B-közép.

A háromkoronások keretében öt, tavaly U21-es Európa-bajnokságot nyert játékos is felfedezhető volt. Korábban a háromból legalább egy koronát egymaga kitevő Ibrahimovic viszont a nyári Eb-szereplés után lemondta a válogatottságot, így ő – szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre – nagy hiányzója volt az estének. A világklasszis egyébként már fogalom hazájában, és most nem vicceltünk. A Svéd Nyelvi Tanács egy 2012-ben meghozott döntésének értelmében, a futballista nevéből származtatott zlatanera szó hivatalosan is a svéd szókincs részét képezi. Megfelelője dominálni, uralni, erővel uralkodni valami felett. Nincs ellenvetésünk!

A mi keretünk – a svédekéhez hasonlóan – csőstül fel volt forgatva, talán elég, ha csak annyit jegyzünk meg, hogy az Andorra elleni kezdő tizenegyünkből senki nem kapott helyet, még csak a kispadon sem.

Nem kezdtek eszeveszett tempóban a csapatok, az angol Premier League-re leginkább jellemző fel-alá futkosás és robotolás csak nyomokban volt fellelhető, de sajnos olykor még a nyomok is teljesen láthatatlanná váltak. A 16. percben aztán ránk ijesztettek a skandinávok és Király is, akinek mellvértjéről kipattant egy 25 méterről eleresztett löket. Csak a csodával volt határos, hogy Isaac Thelin a visszapattanóból mindössze egy kapufát telibe találó lövést tudott összehozni.

A közönség a Lá-lá-lá lőjetek egy gólt éneklésébe kezdett, amit viszont fura módon a svéd játékosok érthettek meg, ugyanis a 20. percben Király egy kapuba tartó lövést kellett hárítson reflexszerűen. Jó az öreg a háznál, akartuk éppen mondani, de a következő helyzetnél már Király sem tudott segíteni, viszont a partjelző igen. Isaac Thelin lesállásról indulva csavarta el szépen, mackónadrágos kapusunk mellett, szerencsénkre maradhatott a 0–0.

Huszonhat percet kellett várnunk, hogy az első valamire való magyar helyzetecskére felszisszenhessünk. Német kígyózott be mélyen a svéd tizenhatosba, majd félmagasan lőtt a jobb kapufa mellé.

Elérkeztünk a 28. perchez és egyben történelmi pillanathoz. Király Gábor, a magyar labdarúgó válogatott jelenlegi rekordere – 108 válogatottság – utoljára hagyta el a pályát címeres mezben. Tinzennyolc évig szolgálta ily módon hazánkat. Meghajolunk előtte!

A 29. percben aztán jött rögtön a hidegzuhany is. Egy S. Larsson által, 25 méterről elvégzett szabadrúgás a sorfal között utat talált a kapunkba (0–1). A Király helyét elfoglaló Megyeri Balázs pedig elmondhatta magáról, úgy kapta élete első válogatott gólját, hogy azelőtt nem volt lehetősége labdába sem érni.

A 44. percben vastaps kíséretében Juhász is elhagyta a pályát, maga mögött hagyva 95 válogatott szereplést. Jár neki is a tisztelet!

Pihenő után a második félidő sem lett sokkal jobb. A kezdeti 4–5 perces magyar fölényt hosszas svéd dominancia követett, olyannyira, hogy a 66. percben már 0–2 állt az eredményjelzőn. Jobb oldalon, Fiola és Pintér bizonytalanságát Isaac Thelin ezúttal kihasználta, és okosan, egy erős, lapos lövéssel a hosszú alsóba küldte a lasztit. A gól utáni pillanatokban egy tőlem nem messze helyet foglaló néző üvöltötte az ukázt: „Ébresztő!” Sok eredményt nem ért el vele, ugyanis a gól utáni 24 perc legfontosabb momentuma – és egyben megváltása – az olasz sípmester mérkőzésnek véget vető hármas sípszava volt.

Érdekességképpen megemlítenénk, hogy a mérkőzés folyamán Storck kapitány öt újoncról is levette a keresztvizet, és a csapatkapitányi karszalag vándorlása sem volt mindennapinak mondható. A cserék miatt, a csapatkapitányság kilencven perces útjának állomásai sorrendben Király, Juhász, Priskin és Kádár voltak. A statisztikai adatokról sem lemaradva, a svédek, ha kedden a fejük tetejére álltak volna, akkor sem lett volna jobb mérlegük ellenünk, ugyanis 18 győzelmünk mellett 10 döntetlen és (mostmár) 17 svéd győzelem áll a krónikás könyvekben. Ennél többször csak a norvég, dán és finn válogatottakkal játszottak svéd barátaink. Egyébként volt arra is példa, hogy Stockholmban nyertünk 7–3-ra, igaz, az ’55-ben volt, és a góljainkat sem kisebb nevek rúgták, mint Puskás, Kocsis vagy Hidegkuti.

A sajtótájékoztatón aztán megint előbújt a svéd arrogancia. A mérkőzés előtti nap a magyar újságírók kérdéseire az a válasz jött a svéd szövetségi kapitány részéről, hogy svédül már mindent megválaszolt. Mérkőzés után pedig csak amiatt van hiányérzete, hogy nem nyertek még több góllal. Mi mást is tehetnénk hozza: Köszönjük Herr Andersson az értékelést, és jó utat kívánunk vissza, a napsütötte Északra.

Érdekesség, hogy a sajtótájékoztatókon Storcknak mindig tolmácsoló hölgy hivatalosan a mérkőzés másnapján kell szüljön, de ő ennek ellenére is jelen volt. Ha a következő selejtezőkön hasonló hivatástudattal sikerül fiainknak is felmenni a pályára, akkor az oroszországi világbajnokságra való kijutás is minden bizonnyal csak egy ujjgyakorlatnak felel majd meg.

Végszóként nem tudtuk még csak pontszerzéssel sem zárni, az amúgy örökre emlékezetes idei évet, de válogatott sikerünk megteremtette az utóbbi évtizedek legnagyobb spontán népünnepélyét, tízezreket szólítva az utcára a magyar nemzet egész területén. Harminc évnyi szunnyadás után a magyar válogatott felébredt Csipkerózsika-álmából, és egy roppant szimpatikus csapat benyomását keltve sziporkázott a francia Európa-bajnokságon.

Nemzeti tizenegyünk idei mérlege sajnos ugyan negatív lett (3 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség), de ez olyan töltetű negatív mérleg, amelyet zokszó nélkül, jövőre is aláírnánk. Nem gondolhatta ezt másként a helyszínen jelen lévő több ezer szurkoló sem, akik állva drukkolták végig az utolsó perceket, és kiabálták: Szép volt fiúk! Ezzel köszönték meg az egész évi felejthetetlen élményeket, stílszerűen, libabőrt okozó közös himnuszénekléssel lezárva az idei évadot.

2016-ban visszakerültünk a nagyok futballszínpadára, és hogy sikerül-e ott is maradnunk, azt a következő, jövő év március 25-ei vb-selejtezős mérkőzésünk végkimenetele is nagymértékben befolyásolja – Lisszabonban az aktuális Európa-bajnok ellen kell játszanunk. Nemes feladatnak tűnik!

Soha ne legyen boldogtalanabb esztendője a magyar labdarúgó-válogatottnak, mint amilyen az idei volt! Hajrá Magyarok!

Ilyés Szabolcs, Budapest