Udvarhelyi az év kézilabdaedzője Amerikában

– Milyen az Államokban a kézilabdával dolgozni?

– Én mindig úgy mentem külföldre, hogy addig maradok ott, ameddig szükség van rám. Ha itthon kapok megkeresést, vagy a családdal úgy döntünk, hogy hazaköltözünk, esetleg befejezem tanulmányaimat, akkor visszajövök. Nekem nincs megszabva, hogy Amerikában kell élnem, most ott lehet eredményeket elérni. Az Államokban nagyobb a nyomás, mint itt, mivel fejlődő sportban kötelező sikereket elérni. Mindezek ellenére, ott nem tapasztalható annyira a kelet-európai mentalitás, a tényleges eredménykényszer.

– Miként kerültél kapcsolatba a sporttal?

– Hat évvel ezelőtt, amikor kikerültem Denverbe, még nem volt csapat, később alakult meg. New Yorknak játszottam három évet, ezalatt be kellett bizonyítanom, hogy tudom és értem a kézilabdát. Coloradóban az Amerikai Légierő csapatával edzettem, de ott nem játszhattam, mivel katona kellett volna legyek. New Yorkkal végül háromszoros aranyérmesek lettünk. Majd megkerestek az olimpiai szövetségtől, hogy Coloradóban is kellene egy új csapat, így egyszerre lettem a női és a férfi csapat edzője. Egy adott pillanatban 19 különböző nemzetiségű játékossal (fiúk és lányok) foglalkoztam. Nem a nyelv volt a legnagyobb probléma, hanem a közös pontok megtalálása. Főleg a kelet- és dél-európaiakkal volt kisebb gond, mivel ott beléjük van nevelve a dzsungel törvénye, sokkal eredménycentrikusabbak, kevésbé csapatjátékosok.

– Játékos voltál, most edző vagy. Kikkel foglalkozol szívesebben?

– Mindig is alulról szerettem kezdeni a nevelést. Be akarom bizonyítani, hogy értek a kézilabdához, hiszen ez a szakmám. Emiatt a fiatalokat választottam, a nagyokat már nehezebb edzeni. Ha jönnek a fiatalokkal az eredmények, akkor jöhetnek a nagyok, hiszen felkértek azok irányítására is. Egyértelműen más a rendszer kint, például ha itthon kell fizetni, nem nagyon íratják be a gyerekeket sportolni, ott ha ingyenes az oktatás, akkor komolytalannak tekintik, és elkerülik.

– Milyen a kinti bajnoki rendszer és a kézilabdához való viszonyulás?

– A bajnokság Amerikában többszintes: először az államokban zajlik, majd következik a régiók pontvadászata, végül az országos döntő, amin nyolc csapat vesz részt. A régiók nagyságuktól függően egy vagy két csapatot küldenek oda. A döntő és a regionális döntők turnérendszerben zajlanak, mivel hatalmasak a távolságok. A döntőkre általában 500–1000 ember látogat ki, a regionális mérkőzéseken kevesebben vannak. A kosárlabda-mérkőzések előtt többször is kézilabda bemutatómérkőzéseket szoktak tartani, akkor 10–20 000 ember előtt játszanak. A két sportág között komoly a konkurencia, mert a kosárlabdaedzők félnek, hogy a kézilabdások elveszik a játékosokat, és fordítva. A kézilabdának azért komoly hátrányai is vannak, mivel időben sokkal rövidebb egy mérkőzés, mint a hagyományos amerikai sportok: kétszer harminc perc félidőkkel, egy-egy időkéréssel. A kosárlabdában, az amerikai fociban, a baseballban vagy a hokiban rengeteg a reklámozási lehetőség, mert nagyon sokszor megáll a mérkőzés. Így ha meccs közben kimész a boltba, nem veszítesz szinte semmit, mivel még vagy két órát tart. A médiának itt is nagy szerepe van a sportban. A felmérések szerint a mérkőzéseket a 18–35 év közötti korosztály otthonról, a tévében nézi meg, a meccsekre a törzsszurkolók mellett inkább az idősebbek mennek ki. Ezek családi rendezvényeknek számítanak, az emberek szívesen rászánnak akár 4–5 órát is.

– A román és az amerikai kézilabdát összehasonlítva, milyen következtetéseket lehet levonni?

– A helyszínről néztem meg a Hargita Megye Kupát. Az amerikai bajnokcsapat a Brassói Dinamót meg tudná verni, de a többiektől simán kikapna. Magyarországon a másodosztályban, míg Romániában a Nemzeti Ligában az utolsó négyben szerepelne, a feljutó csapatokkal fel tudná venni a versenyt. Az Államokban körülbelül 80 csapat van, a színvonal még nem magas, de fokozatosan emelkedik. Mivel rengeteg létesítményt hoznak létre a sport számára, és kellő támogatást is adnak, hatalmas potenciál rejlik a kézilabdában. Az SZKC simán bajnok lenne az Államokban.

– Megválasztottak az év önkéntes edzőjének az Államokban, mit jelent ez a cím számodra?

– Amerikában három kategóriában választják meg az év edzőjét: ifjúsági, profi és önkéntes edző. Az év önkéntes edzője díj az elmúlt öt évem munkájának megkoronázása volt. Játékosként kezdtem, majd edzőként folytattam, a szövetség látta, hogy komolyan gondolom. Mindig is szívügyem volt a kézilabda. Számomra nagyon megtisztelő dolog. Komolyabb eredmény ez, mint a legjobb profi edzőként megszerezni a díjat, mivel az önkénteseknél sokkal nagyobb a konkurencia. A szövetség által megjelölt három önkéntes edző közül én kaptam a legtöbb szavazatot. Úgy néz ki, hogy én fogom az U16-os fiúválogatottat edzeni. Majd szeretném őket Székelyudvarhelyre elhozni, hiszen egy pár hetes edzőtábor alatt sokat tudnának itt fejlődni.

Ágoston Attila Székelyudvarhelyen született, itt kezdte tanulni a kézilabdát, első edzője Bakó Lajos volt. Szabó Leventével közösen bekerültek az ifjúsági válogatottba, majd megkeresték a kolozsvári csapattól. A „kincses városban” folytatta felsőfokú tanulmányait, közben Olaszországban és Spanyolországban is játszott. Az egyetem befejezése után, 2002-ben hazakerült. Végül jött a lehetőség, hogy az Egyesült Államokban folytathatja tanulmányait. Denvertől nem messze a közgazdasági egyetemre járt, majd beiratkozott a sportmenedzsment mesterire. Jelenleg a kézilabda-szövetség és a játékvezetők szövetségének is tagja. Az olimpiai központban dolgozik, Colorado államban, a Denver melletti Colorado Springsben.