Mindig az újat akarja kipróbálni

– Még aktív kézilabdásként ült le először a kispadra. Hogyan alakult vezetőedzői pályafutása?

– Az egyetem befejezése után Szabó Leventével együtt kerültem ki Orosházára. Ott kezdődött az edzői pályafutásom, az utánpótlásban kezdtem dolgozni, a serdülő és ifjúsági korosztályú csapatokat edzettem, mellette pedig játszottam is. Szerencsés voltam, mivel tudtam, hogy az edzői vonalon akarom folytatni. Két év után jött az orosházi együttestől a felkérés, hogy vállalnám-e az NB1/B-s csapat irányítását, amely alanyi jogon benn maradt az első osztályban, de anyagi gondok miatt visszalépett a másodosztályba. 2005 februárjában, a szezon felénél ültem le a kispadra. Csak úgy vállaltam, hogy abbahagyom az aktív játékot, ekkor, 25 évesen lettem először felnőttcsapat edzője.

– Milyen volt az edzői szakma kezdete?

– A 2006-os idényben átkerültem Békés férficsapatához, ez volt az első NB1-es szezonom. Mindig is arra vágytam, hogy NB1-es férficsapatnál legyek edző. Nehéz volt a kezdés, hiszen csak hét játékosunk volt, újakat igazoltunk, és viszonylag jó, hatodikon helyen zártuk az első szezont. A második évben még egy helyet javítottunk, ötödikek lettünk. Ez EHF Kupa-indulást is ért, ám anyagi gondok adódtak, a csapatot pedig visszaléptették a másodosztályba, így mindenkinek mennie kellett. Hosszú gondolkodás után úgy döntöttem, elvállalom Debrecen női csapatának irányítását, így megismerhettem a női mezőnyt is. Az első idény kiemelkedően jól sikerült, a bajnokságban bronzérmet szereztünk, a Magyar Kupában pedig ezüstérmesek lettünk. A másodikban is jól meneteltünk, a Kupagyőztesek Európa Kupájában továbbjutottunk a csoportból, a későbbi győztes Buducsnoszt Podgoricától kaptunk ki egy góllal. Szezon közben tulajdonosváltás történt, emiatt eredménytől függetlenül felállították a kispadról az edzői stábot – annak ellenére, hogy hat év után először verte meg egy csapat a Győri ETO-t Magyarországon, ugyanis Debrecenben legyőztük őket. Visszakerültem a fiúkhoz, Csurgón gyakorlatilag vadonatúj csapat élére neveztek ki, a vezetőség az élmezőnyt célozta meg a magyar bajnokságban. Az első évben a hatodik helyen végeztünk, a másodikban pedig az utolsó meccsen dőlt el, hogy dobogósak leszünk-e vagy negyedikek, végül kikaptunk Balatonfüredtől. Aránylag rövid időn belül teljesítettük a célokat. A harmadik szezon viszonylag rosszul kezdődött, a második fordulóban kikaptunk Vácon, a tulajdonos pedig a váltás mellett döntött, és szerződést bontottunk.

– Hogyan folytatódott a pályafutása?

– Fél évig nem dolgoztam, időre volt szükségem, hogy átrágjam magam a történteken. Végül belevágtam a békéscsabai munkába. A csapat a női első osztályban 11. volt, a kiesés fenyegette, aztán sikerült a kilencedik helyre felmásznunk. A második szezonban a hatodik helyen végeztünk, az erős női mezőnyben kihoztuk az együttesből a maximumot. Ezután úgy döntöttem, váltani fogok, olyan egyesülethez akartam kerülni, ahol komolyabb célok vannak, így elvállaltam a székesfehérvári csapat irányítását. Utólag kiderült, hiba volt a váltás, eddigi karrierem legnagyobb csalódása és legrosszabb eredménye volt az ott eltöltött két bajnoki idény. Olyan nem várt problémákkal küszködtünk, amelyek ellen semmit sem tehettünk, és ez sajnos megmutatkozott az eredményeken is. A legsikertelenebb és egyben legrosszabb időszak volt az edzői pályafutásom során, magasan elmaradtunk a kitűzött céloktól, mindkét szezonban hatodikak lettünk.

– Kilenc év NB1 után a nyár elején elvállalta a Szeged KKSE NB I/B-s női kézilabdacsapat irányítását.

– Számomra teljesen új közeg ez, nagy fejtörést okozott a döntés. De a tulajdonosok személye és az általuk vázolt lehetőségek miatt elvállaltam, és mindent megteszünk, hogy feljussunk. Szegeden mindenkinek szüksége van egy jó női csapatra. A mezőnyt egyáltalán nem ismerem, de mindenképp izgalmas projektnek ígérkezik. Nehezen döntöttem, mivel mehettem volna az NB1-be, voltak ott más lehetőségek is, de ismét az újat választottam.

– A női és férfi válogatott buktája után új szabályokat vezettek be a magyar kézilabda-bajnokságokban...

– A magyar kézilabda-társadalom és a vezetők is azt kommunikálják, hogy nagyon nagy változásokra van szükség, és ennek érdekében komoly lépéseket kell tenni. Szerintem ezeknek a lépéseknek nem itt kellene kezdődniük. Jónak tartom, hogy egy légiós szerepeltetése a másodosztályban nagyon drága, egy évre szóló játékengedélye 33 ezer euróba kerül, amit nyilván egyetlen egyesület sem tud kifizetni. Ez jó döntés. Viszont az élvonalban hozott döntésnek nincs súlya, a női vonalon négy, míg a férfiaknál öt légióst lehet szerepeltetni. A létszám fölötti légiós engedélye 10 ezer euró, ezt pedig bármelyik élvonalbeli klub kifizeti. Ezt nem nevezném drasztikus döntésnek. A szövetség vezetői folyamatosan hangoztatják, hogy eredményes kell legyen a válogatott, ehhez azonban komolyabb lépés kellett volna: több lehetőséget adni a magyar tehetségeknek és meghatározó játékosoknak. Ezt nem lépték meg. Bízzunk benne, hogy jó lesz, az idő majd választ ad erre. Most sok pénz áramlik be a magyar kézilabdába, ami meglátszik a klubok európai kupákban való szereplésén is, a Dunaújváros megnyerte az EHF Kupát, a Győr és a Veszprém pedig BL-döntőt játszott.

– Az új szabályok mennyire befolyásolják majd a játékot?

– Az új szabályokra új stratégiát, taktikát lehet felépíteni, annak függvényében, hogy milyen típusú játékosaid vannak. A kék lapos döntést üdvözlöm, számtalanszor láttunk olyat, hogy a végjátékban akár brutális szabálytalanság árán is, de megvédte az eredményt a védekező csapat. Ezt a lehetőséget most elvették. Egy játékos esetleges sérülésénél már nem fontosabb a győzelem, ezt a sportszerűség is régóta megkövetelte.

– A külföldi edzők szövetségi kapitányként való kinevezése megoldás lehet?

– Én másképp látom, valószínűleg azért, mert én is edző vagyok. A legutóbbi világversenyen Németh Andrással rossz eredményt ért el a női válogatott, akárcsak a férfiválogatott Talant Dujsebajevvel. Nemcsak a magyar, hanem külföldi edzővel is jönnek a rossz eredmények, ez nem az edző nemzetiségétől függ. Magyarországon elindult egy divat, miszerint bárki jó, csak külföldi legyen – kis túlzással már nem is jó a magyar. Ha megnézzük a magyar első osztályt, számtalan példát kapunk arra, hogy a külföldi edző sem tudja megváltani a világot. Ott van a Dunaújváros esete. Mátéfi Eszterrel minden szezonban az első négyben végeztek, Zdravko Zovkóval viszont már sokkal rosszabb eredményeket értek el. Siófok a dán edzővel megközelíteni sem tudta azokat az eredményeket, amelyeket a magyarral elért. Tehát nem biztos, hogy a külföldi edző automatikusan jobb eredményt hoz. A magyar kézilabdának a történelem során mindig is komoly eredményei voltak, ezeket pedig rendre magyar edzőkkel érte el. Egyelőre nemzetközi szinten külföldi edzővel nem értünk el komoly eredményt, erre is az idő ad választ, meg arra is, hogy miért pont most hülyült volna meg az összes magyar edző. De ha megnézzük a nemzetközi szintet, a dán női kézilabda stagnál, és nem tud komoly eredményt elérni. A spanyol férfi kézilabda az elmúlt tíz évben halmozta a sikereket, az olimpiára pedig ki sem jutott. Ez nem feltétlenül az edző nemzetiségétől függ. De máshol is bebizonyosodott, hogy ha a feltételek nem megfelelőek és az adott generáció nem üti meg azt a szintet, amit a nemzetközi élmezőny megkíván, nem lehet csodát tenni. Mindenhol előfordul, hogy a válogatott lecsúszik a vébéről, olimpiáról. Ilyenkor kérdés, hogy az átmeneti időszakot az építkezés szempontjából miként használják ki, hogy ismét egy sikeres időszak következzen. Ugyanez a helyzet a magyar válogatottakkal kapcsolatban. Ahhoz, hogy fel lehessen építeni egy eredményes rendszert, türelem és idő kell. Legyen bármilyen nemzetiségű az edző, ha van idő, hogy dolgozhasson, akkor annak lesz eredménye is, másképp nem. A futballban vagy bármely sportágban is így működik, ahol hosszú ideje dolgozik az edző, van stabilitás, és komoly eredmény is.