HIRDETÉS

„Ha újrakezdeném, akkor is a kézilabdát választanám”

Zátyi Tibor 2012. március 06., 18:24 utolsó módosítás: 2012. március 06., 18:56

Négy világbajnokságon és egy olimpián is részt vett a román női kézilabda-válogatott tagjaként a székelyudvarhelyi Ilyésné Miklós Magda. A testnevelő tanár és kézilabdaedző életében mindig jelen volt a kézilabda, gyerekeinek, Ferencnek és Annamáriának köszönhetően a jövőben is része lesz.

Fotó: Veres Nándor

Ilyésné Miklós Magda 1948. július 4-én született Székelyudvarhelyen, a 70-es években meghatározó tagja volt a román női kézilabda-válogatottnak, amellyel az 1976-os montreali olimpián negyedik helyen végzett (öt mérkőzésen 14 gólt dobott), míg az 1973-as, jugoszláviai rendezésű világbajnokságon ezüstérmet szerzett. Az egykori 187-szeres válogatottat (396 dobott gól) 2003-ban Szász Jenő korábbi polgármester életműdíjban részesítette, tavaly az első székelyudvarhelyi sportgálán kapott díjat nagyszerű pályafutásáért, idén a Príma Sportoló elismerésben részesült.

A kezdetektől az országos harmadik helyig

A női kézilabda világválogatott korábbi tagja 1963-ban kezdte a kézilabdát Székelyudvarhelyen és lett az Akarat Szövetkezet kézilabdacsapatának leigazolt játékosa. „Akkoriban csak országos bajnokságot szerveztek, nem voltak nemzeti ligák – kezdett mesélni a csillogó kézilabda-karriert befutó hölgy –, majd 1965-ben felkerültünk az A divízióba. Az udvarhelyi csapattal legjobb eredményünket 1975-ben értük el, amikor országos harmadik lett az Akarat. Akkoriban salakpályán játszottunk, először fekete salakon, a mostani tízemeletes tömbházak helyén volt akkor a pálya, faöltözőkkel, edzések után pedig a Küküllőben fürödtünk meg. Később megépítették az Akarat stadiont, ahol már piros salakon játszottunk. 1972-ben csinálták az első betonpályát Székelyudvarhelyen, addig mi voltunk az egyedüli csapat a román bajnokságban, amelyik csak salakon játszott, az ellenfeleknek mind betonfelületű pályái voltak. A betonpályát nem nagyon tudtuk kihasználni, így mi végig salakon játszottunk, amíg 1981-ben el nem készült a városi sportcsarnok, így a kézilabda is bekerült a terembe. Azelőtt ahhoz, hogy terembajnokságokon vegyünk részt, a torna előtt két-három héttel elutaztunk a rendező városba, hogy fel tudjunk készülni – ecsetelte az akkori nehézségeket.”

„A kézilabdát Székelyudvarhelyen Tamás Laci bácsival kezdtük, majd Szabó Dénes tanár úr foglalkozott sokat velünk, közben dr. Kinda László, Sándor József és mások is voltak edzőink hosszabb-rövidebb ideig. Utánunk érkezett a városba Mihályfalvi Ernő edző, de ő már teljesen más generációval foglalkozott. Akkoriban a városban mindenki pártolta a női kézilabdát, hiszen az országos bajnokság legfelső szintjén csak mi szerepeltünk. Minden vállalat a fizetésekből sportdíjat vont le, az összeg nagyságától függően 5–10 lejt, így az egész város támogatta a sportot és a kézilabdát. Az országos bajnokságban csak 10 csapat volt, és az, hogy ilyen kisvárosként Székelyudvarhely is benne volt, nagy dicsőséget jelentett az ittenieknek. Mindenkinek volt munkahelye, és mivel sportolók voltunk, így csak négy órát kellett dolgoznunk, majd ebéd után, fél kettőkor találkoztunk, kezdődött az edzés. Az udvarhelyi Akarat csapatával sok külföldi turnén részt vettünk. Akkoriban szövetkezeti tornákat rendeztek szerte Európában, magyar, bolgár, lengyel, csehszlovák együttesekkel, mi mindig megnyertünk ezeket a versenyeket” – mesélte az udvarhelyi női kézilabdacsapat történetét.

Ugyanaz volt a gond, mint most

„Az akkori udvarhelyi női kézilabda alkonyát a továbbtanulási lehetőség hiánya jelentette” – emlékszik vissza –, hiszen érettségi után mindenkinek el kellett valahova mennie, ha egyetemet akart végezni. „Páran azért, többek között én is, lokálpatrióták voltunk, és maradtunk a városban, nem mentünk el. Én egész életemben csak Székelyudvarhelyen kézilabdáztam, más csapatnál nem fordultam meg. Az Akarat csapatát a végén már nem lehetett összetartani, az országban szétszóródtak a lányok, nem tudtak rendszeresen hazajárni. Aki elérte azt a kort, hogy az A divízióban játszhasson, elment egyetemre, és az ottani csapatokban kapott helyet. Szerintem most sincs lehetőség arra, hogy feltámasszák Székelyudvarhelyen a felnőtt női kézilabdát, hiszen most is mire a fiatal kézilabdás lány felnő, elmegy a városból, vagy valamelyik csapat korábban elviszi. Nem akkora a város, hogy meg tudja tartani ezeket a játékosokat, nagy a vándorlás és nagy a csábítás, főleg anyagilag. Székelyudvarhelyen egy rendes felnőtt csapatot nem lehet kinevelni, hiszen nincs akkora választék. A mai sportklubok élete egy vagyonos embertől függ, ha van pénze, jó, ha nincs, akkor leköszön mindenki” – ugrott a jelen kiértékelésébe.

Székelyudvarhelyről az olimpiáig

A 60-as, 70-es években Miklós Magda mellett több jó képességű kézilabdást neveltek ki Székelyudvarhelyen, mint Téglás Irén vagy Magyariné Laczkovics Mária. Utóbbi a román válogatottal olimpián és világbajnokságokon is részt vett. Magdi nénit 1965-ben hívták be a válogatottba, amelyet 13 éven keresztül megszakítás nélkül erősített. Ez idő alatt egy-egy ifjúsági világbajnokságon (Hollandia) és olimpián (Montreal), továbbá négy világbajnokságon (Hollandia, Jugoszlávia, Szovjetunió és Csehszlovákia) is részt vett. „A válogatottban voltak ilyen-olyan megjegyzések a magyarokra nézve – emlékszik vissza –, de mi annyira jók voltunk, hogy nem tudtak minket kihagyni akkor a válogatottból, így velem nem tehették meg azt, amit gyerekeimmel. Én voltam a legmagasabb és a legerősebb abban az időben, több mint 100 kilométeres sebességgel ment ki a labda a kezemből. A román lányokkal amúgy nem volt baj, néhány edző kicsit azért sovinisztább volt, de nem származott gondunk ezekből. Amikor külföldre mentünk, nem szerették, ha a magyarokkal beszélgettünk, de így is megtaláltuk a módját, hogy szóba álljunk velük.

Amikor hazajöttünk az olimpiáról, mindenki gratulált nekünk, büszkék voltak ránk, az emberek nézték a tévében, szurkoltak nekünk – mesélte nemzetközi élményeit. Az én időmben évente 4–5 mérkőzést játszottunk a válogatottban. Ma sokkal magasabb színvonalon megy a kézilabda, gyorsabb, erőjáték lett, nemcsak a férfiaknál, hanem a nőknél is. Anyagilag mostanában rendesen kárpótolva vannak, a mi időnkben minket nem díjaztak, még a válogatottban sem, mert az már nagyszerű dolog volt, hogy többször elmehettél külföldre, dicsőségért játszottunk, nem pénzért. Sosem bántam meg, hogy a kézilabdát választottam, ha most újrakezdeném, akkor is ugyanezt csinálnám. Miután 1979-ben abbahagytam az aktív kézilabdát, elvégeztem az edzői iskolát, testnevelést és kézilabdát tanítottam, így végig része volt életemnek a sport.”

A gyerekek és a kézilabda

Magdi néni gyerekei, Ferenc és Annamária is a kézilabdát választotta. Lánya a 2. Bundesligában játszik a TuS Metzingen csapatánál, jelenleg a feljutásért harcolnak, vezetik a német másodosztályt. Fia a magyar férfi kézilabda-válogatott csapatkapitánya, és az MkB Veszprém oszlopos tagja, akit a Bajnokok Ligája mellett az idei Európa-bajnokságon is lehetett látni.

„Állandóan ideges vagyok, mindig nagy drukkolás van. Idegölő volt végignézni a mostani férfi kézilabda Európa-bajnokságot” – emlegette a szerbiai kontinenstornát. „Minden meccs után beszélünk, vagy ő hív, vagy mi hívjuk fel, megbeszéljük még mindig a dolgokat szakmailag is. Ő elmondja, hogyan érzi, mit hibázott, én meg elmondom az én véleményemet, hogy a következőben jöjjön össze jól a dolog. Ferike mindig mondja, hogy nem kell annyit idegeskedni, hiszen én is tudom, hogy amikor fent vagy a pályán, mindent elfelejtesz, hiszen ott vagy nyersz, vagy nem. A televízió előtt azért más, én duplán idegeskedtem, azért, hogy a magyar csapat is nyerjen, és azért is, hogy fiam jól játsszon.”

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS