Nekem itt van dolgom – beszélgetés Sebestyén Aba színművész-rendezővel

Szatmárnémetiben és Debrecenben folytatta pályafutását, ott – huszonnégy évesen – egyszerre játszotta a Csongor és Tünde férfi címszerepét és Milost, a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Ezek után jött a Rómeó, Szatmárnémeti után Csíkszeredában is. Később újra Marosvásárhelyre hívták játszani és tanítani, e két foglalatossága mellett rendezni kezdett, megalapította a Yorick Stúdiót.

2012-ben a Székely Csaba által írt Bányavirág rendezéssel megnyerte a POSZT fődíját, a következő évben a Bányavaksággal is hatalmas sikert aratott. Sebestyén Aba a Tompa Miklós Társulat tagja, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, a Yorick Stúdió vezetője. Egy idő óta Szabadkán és Budapesten is dolgozik, a Thália Színházban nemrég mutatták be az általa rendezett Amerikai bölény című előadást. A népszerű színész-rendezővel való beszélgetést a „Bányák” sikerének boncolgatásával kezdtük.

– Nem lehet, hogy a bányavirág itt nyílik Erdélyben? Hogy a Vásárhelyen született előadás azért üt itt nagyot, mert egy szociológus érzékenységű író, a rendező és a színészek, magát a hely szellemét viszik be az előadásba?

– Jómagam pontosan ilyen vidékről jöttem, nagyon ismerem ezt a közeget. Mélyen megvan bennem az igény, hogy ezt a világot is megmutassam, hogy a saját tapasztalataimért mélyen magamba nyúljak. Brassóban születtem, de édesapám köpeci és ’87-ben mi is odaköltöztünk, ott építettünk házat. Amikor a közelben bezárt a szénbánya, nagyon sok falumbeli hasonló sorsra jutott, mint a Bányavirág szereplői. Ezt a kilátástalanságot, nyomorúságot, az emberek mentalitását közelről érzékeltem. Egyébként úgy nőttem föl, hogy a szüleim munkára tanítottak. Minden nyáron dolgoztam, volt olyan is, hogy éjszakai műszakban gabonát rostáltunk, mert izgalmasnak tűnt. A rendező és a színész főleg abból tud dolgozni, amit megtapasztalt, ami ehhez hozzájön, az fantázia kérdése és irodalmi, mozi élmények hatása.

– Pesten is megrendezte a Bányavirágot, ott hogyan működött?

– Hihetetlen élmény volt, bár a visszajelzések szerint nem ütötte meg a vásárhelyi előadás szintjét. Ezzel egyet is kell hogy értsek, de azt a gyerekemet is nagyon szeretem. A pesti színészek is hihetetlen alázattal és profizmussal dolgoztak. Igazi karmesternek érezhettem magam: C-dúrt kérek, D-mollt kérek, és azonnal hozta mindenki, amit kellett. Valami megmagyarázhatatlan dolog mégis hiányzott. Valamiért nem tudott olyan erős lenni, mint itthon.

– A Hogyne, Drágám! volt az utolsó rendezése a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, az nem most volt…

– Az is egy izgalmas kísérlet volt, amit úgy érzem, sikeresen megugrottunk Székely Csabával. 2013 szilveszterére egy igényes, ugyanakkor társadalomkritikát is tartalmazó szórakoztató előadást szerettünk volna készíteni, amit örömünkre a színház vezetése bevállalt. Nemcsak az volt a cél, hogy elővegyünk egy régi darabot, és tutira menjünk, hanem elindultunk az erdőbe. Decemberben még nem volt meg a második felvonás, folyamatosan íródott, és végül egy „székelycsabás” iróniát, ugyanakkor lírát is tartalmazó darab lett belőle.

– Székely Csabával ez egy szimbiózis lett?

– Megtaláltuk egymást, és folyamatosan dolgozunk, nem csak írt, de sokat fordított is nekem. David Mamet: Amerikai bölény című darabját is ő fordította. Bár ezzel külön utakon jutottunk el a pesti Tháliába, ahol most látható az előadás. Mamet szövege nem adta magát könnyen, arról szól, hogy kisszerű emberek nagyon nagyok szeretnének lenni.

– Láttam a darabot, és a Bányavirág is eszembe jutott róla, lehetséges, hogy van valami összecsengés a kettő között?

– Örülök, ha így érezte, hiszen a szent és a profán problematikája rejtezik mindkét előadásban. A kitörni vágyás a szűkre szabott lehetőségek közül, ez, bármilyen furcsa, Erdélyben és Amerikában ugyanolyan feszültségeket generál az emberekben.

– A független színház, a Yorick Stúdió miért kellett?

– Azért, hogy elhagyjam a komfortzónámat, hogy olyanfajta terepre evezzek, ahol kísérletezni lehet. Hiszem, hogy az ember ott fejlődhet igazán, ahol nincs kényelmes biztonság, hanem kíváncsiság és kreativitás van.

– Talán még veszélyek is vannak, nem?

– Hát igen, ahol folyamatosan rezeg a léc. A Yorick keretében lettem rendező, mert az ember nem attól lesz az, hogy elvégzi az egyetemet, és lesz róla diplomája. Kerestem ezeket a kihívásokat, azokat, ahol magammal is meg kell küzdeni. Vállalva bukásokat és a sikereket. Ez nyilván egy folyamatos keresgélés. Próbálom is megtartani ezt az igényt magamban, rendezőként és színészként is. Igen, ezért kellett és kell a Yorick.

– Hogy magasabbra is feltegye a lécet, mint amit az élet éppen kínál?

– Hát igen. Vannak periódusok, mikor az embert nem találják meg olyan feladatok, amelyekre vágyik, vagy amilyeneket megszokott – annak ellenére, hogy összességében nem panaszkodhatom, ami az eddigi pályafutásomat illeti, több színházban megfordultam színészként és most már rendezőként is. De siránkozásnak nincs helye, ha egy adott helyzetben kevés kihívás ér, akkor igyekszem megteremteni magamnak ezeket. Persze jólesik, ha számítanak rám, és mindarra, amit képviselek, de nem kenyerem a könyöklés. Megteremtettem a magam kis színházát, ami a sok munkának és Istennek hála hiteles lett. A Yorick neve ma már úgy cseng, hogy érdemes rá odafigyelni. Akár a román, akár a magyar oldalon. Nem kellett se politikailag, se szakmailag nyomulnom, senkinek a talpát nyalnom.

– Soha egy pillanatra se szédült meg, nem jutott eszébe, hogy jobb lenne Budapesten élni? Többet keresne, a gyerekek ott járhatnának iskolába?

– Emlékszem, diákként úgy gondoltam, milyen jó lehet egy pesti színésznek, aki kijön a szinkronból, próbál egyet a színházban, megy tovább filmezni, este meg előadás. Aztán rájöttem, hogy pörögni itt is lehet, ha az ember megteremti magának a helyzetet, és kitűzi a célokat. Én úgy élek, hogy reggel nyolctól be van osztva minden percem, soha nem unatkozom. Nekem a család nagyon fontos, négy gyerekem van, reggel fél hétkor kelek, reggeliztetek, tízórait készítek, viszem a gyerekeket óvodába, iskolába. Nyolckor bemegyek a színházba, olvasok, tanulok, rendezésre, próbára, órákra készülök. Pörgésben itt sincs hiány…

– Vásárhely mit jelent önnek?

– Otthonom lett. Tetszik a hangulata, ez a fura kulturális összetettség, bizsereg itt valami. A nagy erdélyi városok közül Vásárhelyen még mindig jelentős magyar közösség él, s egyre inkább pezseg kulturális szempontból.

– Milyen hatással vannak itt egymásra a kultúrák?

– A Yorick színház programját is kicsit e kérdés köré építettük. Az interkulturális dialógus nagyon fontos. Nyolcadik éve, hogy fut a Kultúrák közötti párbeszéd a kortárs dráma tükrében című projektünk. Minden évben bemutatunk egy román és egy magyar darabot. Egyrészt azért, hogy megtapasztaljuk, szerző, darab és közönség hogyan kommunikál egymással. Miféle problémákat dolgoz fel egy román szerző, és milyen tükörben látja-láttatja világunkat egy magyar szerző, és a létrejött produkciók hogyan csapódnak le a román és a magyar nézőben.

– Az itteni értelmiség körében van erre igény? Úgy értem, hogy kapcsolódnak egymáshoz?

– Párhuzamosságok vannak, de van igény a kapcsolódásra. Nem igaz, hogy a magyarságunkat csak úgy tudjuk megőrizni, ha befele fordulunk, és a másik nemzet kultúráját eltoljuk magunktól. Egy alkotó, egy környezetéért felelősséget érző művésznek nyitott szemmel kell járnia, és a dialógusra való hajlandóságot ösztönözni kell. Jövő évadban marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatánál fogok rendezni Székely Csaba-darabot román nyelven. Éppen ezeket az aktuális dolgokat szeretnénk kivesézni, mint a másság, idegenség, előítélet. Szeretnék olyan környezetben élni, ahol tényleg jó egymás szemébe nézni, ahol a bizalom és hitelesség nem csak politikai szlogenként van jelen. Ahol tényleg vannak szentségek, értékek.

– Az ön számára mik az igazi értékek, szentségek?

– Érték a kultúránk, szentség a családunk, és rendkívüli fontosnak tartom az egyenes beszédet, a tiszta, őszinte gondolkodást, mely sajnos ritka erény manapság. A hazugság, a manipuláció a közéletben, a médiában, a mindenáron való érvényesülés, a könyöklés a magánéletben elborzaszt. A mesterségem, a hivatásom, a színész-rendezőként való kettős létezés is nagyon fontos számomra. Ha csak rendezőként működnék, akkor talán többet dolgoznék Magyarországon, ahová egyre több meghívást kapok, és akkor ezt a fajta kettős identitást fel kellene adnom. Úgy érzem, itt van dolgom. A családomnak is itt a helye, a feleségemmel, a lányaimmal itt érezzük igazán otthon magunkat. Réka kilenc, Janka hét, Eliza és Abigél mindjárt háromévesek. Én minden nap rácsodálkozom, hogy mi van az ő szemükben. Miféle gyönyörűség, ártatlanság, tiszta kíváncsiság, miféle szentség. Ezeket kéne magunkban is újra megtalálni.