Csurulya: inkább küzdök ott, ahol van értelme

– Zakariás Zalán rendező a legutóbbi bemutató előtt azt mondta, hogy az udvarhelyi társulat megérett Shakespeare-re. Melyik előadást tekinti az évad legnagyobb kihívásának?

– Sokszor beszéltünk arról, hogy a társulat megérett a nagyobb darabokra, de Shakespeare mellett ugyanide tartozik a Csongor és Tünde vagy például a tavaly bemutatott Tóték. Szempont volt a szövegek válogatásakor a társulat erősítése is, a színészek fejlődéséhez kellenek az egyre nagyobb feladatok, a jó szövegek, és mindez minél változatosabban. Jót tesz a színháznak, ha a társulat együtt erősödik, és nem csak egy-két tagja. Ezek azok a szövegek, amelyek kiállták az idő próbáját. Ugyanakkor nem múzeumot szeretnénk csinálni, ezért az előadások is frissek, igyekszünk nem porossá tenni a színészetet.

– Mennyire fogékony az udvarhelyi közönség a kortárs alkotások újraértelmezésre?

– Szeretem a közönségünket, szerintem jó közönségünk van, de az tény és való, hogy még dolgozni kell a kapcsolatunkon. Itt még húszéves színházról sem beszélhetünk, ott, ahol már hatvan vagy akár kétszáz éve van színház, minden másként működik. Még a múzeumban sem porosan állítják ki a régi tárgyakat, igyekeznek érdekesen bemutatni azokat. A színházban erénynek kell tekinteni azt, ha a mában és a máért szól valami, nem pedig csak egy regény, amit hatodjára vettünk le a polcról.

– Van-e olyan réteg, amelyet még nem sikerült megszólítani? Kiket szeretne látni a színházban a meglévő közönség mellett?

– Sajnos a politikai közéletből kivonult a város véleményformáló értelmisége, és kivonult a kultúrából is. Persze akinek megvan az igénye és a lehetősége, elmegy olyan helyre, ahol beszerzezheti azokat az „árukat”, amelyekre szüksége van, elmegy Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre. Vannak viszont olyanok is, akikkel meg kell szerettetni a színházat, és meg kell győzni őket arról, hogy a színház nem ördögtől való dolog. Ám a legnagyobb ellenfelünk a lustaság, a kényelem. Elsősorban a szellemi lustaságra értem. A színház szórakoztató, de nem csak a nevetésből áll. A színház gondolatébresztő, és az ilyen szellemi játékhoz nyitott közönségre van szüksége. Rengeteg sokkal rosszabb időtöltés is van, mint a színházba járás. A színházba is járnak annyian, mint egy mérkőzésre, csak ők nem döntik fel a kukákat, nem káromkodnak. Közönséget és közösséget formál, ezért szeretném, ha ez a város megtelne kultúrával és színházzal. Beszéljenek az emberek inkább az előadásokról, ne arról, hogy megvertek megint valakit, ne ez töltse meg a közéletet, mert ez megfertőz mindent.

Más szempontból pedig a színháznak van egy célja, és nem a hatodik, hanem az első, a legjobb szeretne lenni. Sajnos eljutottunk arra a szintre, hogy a jelen körülmények között nem tud jobb lenni, kevesen vagyunk, nincs épületünk, a színpad megosztott. Régebben, amikor benyitottak a Művelődési Házba, üres volt, most viszont megtelt élettel: reggel főpróba volt, este előadás, holnap másik előadás, majd felújítunk még egyet. Most elindult egy folyamat, aminek normalitásnak kellene lennie, csak a körülmények nem azok. Így sajnos az emberi lélek elfásul.

– A társulat pedig az utóbbi évadok alatt egyre jobban megfogyatkozott…

– Nem tudtunk bővülni, mert nincs elég jóváhagyott állás. A társulat valóban szűkös, azért vannak kevesen, mert az egész színházban kevesen vagyunk. A Tomcsa Sándor Színház össztársulatának ötven százaléka színész. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál a színészállomány csak mintegy 31 százalékát képezi az alkalmazottaknak, a Csíki Játékszínnél 44, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színháznál pedig 33,3 százalék ez az arány. Ez azt jelenti, hogy nálunk nemcsak színészek, hanem háttérszemélyzet sincs.

– A költségvetésekben is érezhető a különbség?

– A Csíki Játékszín éves költségvetése 2,5 millió lej, a Tamási Áron Színházé 3,5 millió lej, a szentgyörgyi román színházé, az Andrei Mureșanué 1,1 millió lej, míg a miénk 780 ezer lej. Pénz kellene, mert hatos anyát lehet szomorúan és éhesen csinálni, akkor is hatos anya lesz, a színház viszont nem. Ezeken kellene javítani, és új épület is kellene, mert ez nem megfelelő.

– Ráadásul nem is egy intézmény használja a Művelődési Házat...

– Régebben kellett egy intézmény, amely működtesse, de már nincs erre szükség, mert a színház, a filharmónia és a táncműhely is itt működik. Zavarjuk egymást, mi vagyunk harminchárman, a Művelődési Háznál pedig tizennégyen vannak. Az épületben is vannak olyan termek, irodák, ahova hónapokig senki sem megy be, régi kották, rossz hangszerek porosodnak ott, amiket ki kellene dobni, nekünk pedig nem férnek el a díszleteink. Gondoljuk csak el, hogy idén mintegy tíz előadás fog futni egyszerre, a díszleteket mind tárolni kell valahol. Emellett egyszer talán a fejünkre is zuhan a mennyezet, hiszen a padlás be van ázva, szét vannak rohadva a gerendák. Nekünk nincs rá pénzünk, hogy ezzel foglalkozzunk. Ahhoz, hogy színházi produkcióknak megfelelő legyen az épület, át kellene építeni a termet, mert hátulról nem is látni és nem is hallani jól az előadást, ezért nem is töltjük meg a házat. Nincsenek rendesen megszámozva a székek, például a 12-es szék után a 15-ös következik. A falak állapotát a sötét miatt nem látják a nézők.

– Mégis honnan annyi energia, hogy ilyen viszontagságok ellenére is alkossanak? Ráadásul sok színész is elment már...

– Egyszer az is elfogy, és nem csak a színészek, én is megyek el az évad végén. Nem akarnak változtatni, így inkább küzdök ott, ahol van értelme. Családom már elköltözött, és én is követem őket. Nem tudok többet adni az életemből, fészket kellene raknom, és ebből a pénzből nem lehet. Nem tudjuk, hogy lesz-e egyáltalán változás Udvarhelyen, hiszen a városban is már szinte fél éve történt egy, de a színházban eddig semmi, pedig mindjárt következik a költségvetés készítése. Az a baj, hogy ha most hirtelen meg is dupláznák a személyzetet, csak egy kicsit volna jobb, mert bár lenne ember mindenre, de attól még nem lennének nagyobb fizetések vagy jobb előadások, csak könnyebb lenne a színpadra felrakni és levenni, mert a színháznak nincs produkciós költsége. A technikai felszerelésről ne is beszéljünk. Ennek ellenére szervezünk évi 150–160 előadást. Szívesen tesszük, csak látnánk, hogy holnap jobb lesz. De sosem lesz az. A világosító egyedül van, egy személy varrja az összes jelmezt, három ember foglalkozik a díszlettel. Ezer lej alatti fizetésekért dolgoznak, így sokszor megfordul a fejükben, hogy elmenjenek. Csinálják egy darabig, de egyszer mindenki megelégeli. Fáradtan, éhesen hiába csináljuk, ha egy ember megbetegszik, már baj van, s ezt érezni. És nem az van, hogy mi csak kérünk, hiszen adunk is, évente százhatvan előadást. Meg lehet nézni.