Színház a városi forgalomban: utazás Madyvel

A monodráma három román fiatalról szól. Madyt rábírja írországi barátja, Voicu, hogy költözzön ki hozzá. A reptéren találkozik Bogdannal, együtt utaznak. Mady Írországban prostituálttá válik, teherbe esik, a fiúk nem vállalják a következményeket, inkább megölik. Ezt a szomorú történetet több alkalommal is mesterien mutatta be Udvarhelyen Borbély Bartis Emília egyéni műsorában, a 3. dráMA kortárs színházi találkozó keretében. Emília Gyergyóremetén született, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál játszik, már a hatodik évadot kezdi. Székelyudvarhelyen végezte a középiskolát, az akkori Benedek Elek Tanítóképzőben. Jelenleg a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színészhallgatója. A Mady-Baby a temesvári színház és az egyetem közös produkciója – erről beszélgettünk a művésznővel.

– Miért épp egy buszon adod elő?

– Ahogy az élet is egy utazás, ezért ezzel a fogalommal kapcsoltuk össze az egészet. Ezért választottuk az alternatív helyszínt.

– Hogyan látod te ezt az igencsak furcsa műsort?

– Azért találom érdekesnek ezt így, mert nagyon színházi nyelven íródott meg. Amellett, hogy kiváló a témája is, mindig aktuális Romániában. Sokkal érdekesebb egy színésznek, ha több karaktert kell végigvinnie előadásán. Itt gyakorlatilag hármat jelenítettem meg, sőt ebből kettő időnként improvizál is. Igazából saját magamra szabtuk. Ahogy megszülettek a jelenetek (mindegyiknek nyolcvan variációja volt), azokból kezdtünk lefaragni: de amit megírt Gianina, annak az összes jelenete benne van, ha nem szöveg szintjén, akkor improvizálva vagy játékban. Ami az egyéni műsorban látható, az a drámában is benne van. Minden szó ugyan nem hangzik el, viszont vagy játékban jelenik meg, vagy pedig improvizációban. Alig 20 perccel lett hosszabb a megszokott egyéni műsoroknál, de ez mind az interaktivitás miatt van.

– Mady esetében előadás és előadás közt mi a különbség?

– Minden előadás más, ahogy a nagyszínpadiakra is mondani szokták. De a Mady-Baby aztán totál más! Legalább fele attól függ, kik ülnek a buszon, előadásonként megannyi 18 ember ül fel, más-más energiákkal. Minden egyes utas aktuális hangulatától is függ. Az itt és most befolyásol mindent. Nem különösebben tesz stresszessé. Úgy gondolom: nagyobb a kihívás, nagyobb adrenalin. Az a szépsége, hogy közösen játszunk az „utasokkal”. Nem mindenkivel beszélek, de öt centiről lehetetlen nem részesévé válni. Pontosan ettől lesz érdekes!

– Veszik a lapot az „utasok”? Ez tulajdonképpen egyféle játszmázás?

– Abszolút az. Látszik minden. Egyszerűen érzed az „energiájukból”, hogy mit lehet, és mit nem: minden érezhető. Nagyon sokszor mellétrafálok, persze ez is benne van. Egyszer egy nézőm ideges volt, nem volt kedve az egészhez. Nem oda ült, ahova a jegye szólt. Végig éreztem, hogy baja van velem. Kb. 20 perc után feloldódott, és ő is „jött velem”.

– A darabból kitűnik, hogy bevállalós vagy, láthatóan szereted tesztelni magad. Ez a mindennapi életben is megnyilvánul?

– Azért szeretem a színházat (hatalmasat nevetve saját kliséjén), mert olyasmit is megtehetek, amit másképp nem. Néha elcsodálkozom azon, hogy ez másokat miért nem érdekel? A Mady kapcsán parlagian fogalmazva elmondom, hogy olyan kérdéseket tehetek fel tök természetesen, amilyeneket az életben, Emíliaként soha nem mernék. Akkora lehetőségeket tár fel – akár önmagammal szemben is –, amilyeneket máskor meg sem fogalmaznék. Itt mindent lehet.

– Mi volt a legszebb élményed Madyvel?

– A mi megfogalmazásunk szerint Mady visszajön, és elmeséli a történetet, felhíva a figyelmet arra, hogy ilyenek is megeshetnek. Az én műsorombanban is eltávozik az élők sorából. Volt egy előadás, amely közben végig esett az eső. Abban a pillanatban, amikor átment a másik világba, kisütött a nap! Szerintem ennél nagyobb csoda színházban nem is létezik. Egy másik nagy élményem az utolsó otthoni előadáshoz kötődik. Az egyik utastól kérdeztem, hogy szerinte van-e élet a halál után? Gondolkodott, majd azt válaszolta, hogy van, erre megkondult egy harang. Az ilyen pillanatokért mindent érdemes!

– Mit teszel azért, hogy mindig újat tudj mutatni Madyvel?

– Mindig bennem marad az előadás lenyomata. Az „utasok” kiszállnak, hazamennek, elgondolkodnak. Én sem úgy szállok le a buszról, hogy egyből kezemben a mobil, és már mással foglalkozom. A „járatokon” megélt rengeteg új élmény miatt sokkal inkább bennem marad minden egyes műsor, mint egy színpadi előadás után. A legtöbb darab beáll egy bizonyos keretbe, de Madyről ez nem mondható el.

– Húsz év múlva felülnél ugyanerre a buszra szereplőként?

– Persze, miért is ne? Akkor biztos nem így fogok kinézni, mint most. Mivel egy fiatal lányt játszom, sokkal inkább közel állok most hozzá, mint húsz év múlva. Biztos kitalálnánk egy olyan koncepciót, ami beleférne abba is.

– Hogyan fogadták itthoni volt tanáraid és diáktársaid a darabot?

– Sajnos egyetlen volt tanárom sem jött el az előadásra. Lehet, hogy nem tudtak róla, de lehet, hogy egyszerűen csak nem voltak kíváncsiak rá. Mondjuk lehet, hogy ez az én hibám, nekem kellett volna meghívót küldenem. Én bízom benne, hogy a következőkben kíváncsiak lesznek.

– Színésznő vagy. Hogyan éled meg ezt a „bércsökkentett helyzetet”?

– Nagyon rosszul. Most jön a tél, fogalmam sincs, mi lesz. Nem is merek belegondolni. Ha egy országban a kultúrára, a tanügyre és az egészségügyre nincs pénz, akkor mire van? Az a baj, hogy eddig sem éltem jaj de milyen jól, de sikerült valahogy beosztani. Most tényleg csak túlélni akarok. Majd lesz valahogy.

– A rendhagyó kérdés: mit üzensz a nézőknek és az olvasóknak?

– Azt szeretném, ha ez a műsor egy felkiáltójel lenne, mely arra ösztökél, hogy igyekezzünk nyitottabb szemmel járni. Úgy értem, ne kizárólag a hétköznapi dolgokra koncentráljunk, mert azonnal felszippant a materiális világ. Kellenek a hasonló felkiáltójelek: számoljunk el ötig, és utána gondolkodjunk el. Azt szeretném, ha meglátnánk az apró részletékszereket, melyek a varázslatot hozzák. Ha ezeket nem vesszük észre, akkor valóban értelmetlenné válhat minden.