A színház mint vírus

Aki átélte már azt, hogy jobb emberként jött ki egy előadásról, hogy még napok múltán is a produkció hatása alatt állt, netán volt olyan szerencsés, hogy katartikus pillanatoknak lehetett részese, vagy „csak” jól szórakozott a színházban, érti és érzi, hogy miért.

Akárhány kamerás egy előadás felvétele, az mégiscsak leginkább a film eszközeit használja, mintsem a színházét. Az nem az én nézőpontom. Nem tudok összekacsintani a színésszel, ő nem tud kikacsintani rám, nincs meg a cinkosság közöttünk. Nyilván, ezek a felvételek mégiscsak jók valamire: dokumentumértékük van. Kívülről szemlélhetjük, elemezhetünk egy-egy (legendás) előadást, nagy(szerű) alakítást, remek díszletet, színpadképet, jelmezt, zenét, világítást, koreográfiát stb. De nem vagyunk benne, nem érezzük a bőrünkön.

Az itt és most, a jelenidejűség, az egy térben való lélegzés, létezés, a pillanat varázsa, a hús-vér valóság – még ha tudjuk is, hogy nem az – , a játék.

Ma is élnek bennem egykori, az évek során látott előadások jelenetei, hangulatok, szépen felépített szerepek, jól megformált figurák, csodás színpadi elképzelések, rendezői koncepciók, dramaturgiai megoldások. Egy-egy megteremtett igaz pillanat, az a varázs, az a csoda, ami megfertőz, és újra és újra visszavonz a színházba.

Most csendesek a nézőterek. Csendesek a színpadok. Ez a várakozás ideje. És amikor ismét beülhetünk egy előadásra, még inkább ünnep lesz az, mint eddig.