Öt nap, két ország, három város

Úgy van kialakítva Dániában is és Svédországban is – akárcsak több más nyugat-európai országban – a forgalom, hogy a kerékpáros közlekedés egyenjogú a gépkocsiforgalommal. A kisgyerekeket nem csak a biciklin, az elöl vagy hátul felszerelt ülésen viszik, de a bicikli előtti kis szekérkében, talicskaszerű járműben is, amelyek közül egyeseknek tetejük is van, esetleg ablakok rajta, mint egy kis házikónak. Más ilyen jármű nyitott, benne egy-két ülőalkalmatosság, a gyerek/gyerekek mellett a csomagok szállítására is nagyszerűen megfelelnek.

Koppenhágában nézelődtünk megérkezésünk után, aztán metróra ültünk, hogy megkeressük a szállodánkat és bejelentkezzünk. Csakhogy nem két, hanem négy jegyet vettünk, arra gondolva, hogy délután még visszajövünk a város központjába. A kalauz kedvesen meg is kérdezte, hogy négyen vagyunk? Mondtuk, nem, de még szeretnénk utazni ezzel a jeggyel. Mire ő felvilágosított, már nem lehet, hiszen egy óra és negyedórát érvényes a jegy, mindegy, hány személyre szól, azt már, ha letelt az idő, nem használhatjuk. Tehát dupláztunk.

Érdekes a koppenhágai metró abból a szempontból, hogy a bejáratnál nincsenek kapuk vagy sorompóhoz hasonló karok, az utasok, akik kártyával utaznak, egy elektronikus leolvasóhoz érintik a kártyájukat, míg azok, akik jegyet vásárolnak, csak a kalauznak mutatják meg, ha az kéri.

Bár a metrón minden alkalommal volt kalauz vagy ellenőr, nem mindig ellenőrizte a jegyet. Eleve nem úgy tekintenek az utasra, hogy az csalni akar, megkárosítani a tömegközlekedési vállalatot. Sokkal inkább segítenek, útbaigazítanak, kalauzolnak. Koppenhágában egyórás hajóútra fizettünk be, és mikor szálltunk fel a hajóra, senki nem kérte a jegyünket, gondolom azért, mert meg sem fordult senkinek a fejében, hogy potyázni akarna bárki is. Ellenben kedvesen köszöntöttek, induláskor a hajóskapitány és az idegenvezető bemutatkozott, távozáskor mindenkitől elbúcsúzott.

Két napot töltöttünk Koppenhágában, harmadik nap vonattal mentünk Malmöbe, aminek csak a repülőterét láttuk addig. A vonatjegyet is már itthon megvettem, ott csak kinéztük, mikor indul, hányas vágányról a szerelvényünk és felültünk, de senki nem ellenőrzött, holott ott ült a kalauz is éppen a mi vagonunkban.

Mielőtt felszálltunk volna a vonatra, körbejártuk a pályaudvart, amely a város központjában található, az épülete szép régi, bent tisztaság és elegancia jellemzi, sok-sok étteremmel, gyorsbüfével, ajándék- és élelmiszerbolttal. Az információs pultnál érdeklődtünk az indulásról angolul, majd egymás közt magyarul nyugtáztuk a hallottakat, mire magyar nyelvű választ is kaptunk. Csodálkozásunkra a férfi annyit mondott mosolyogva, hogy az édesapja magyar.

Malmöbe kürölbelül 40 percet tartott az út, ott is a városközpontban áll a hatalmas pályaudvar, hasonlóan szép és régi épület, tiszta, elegáns. A szállodába gyalog mentünk, öt perc alatt odaértünk, előzőleg a Google-térképen tájékozódva azt is könnyen megtaláltuk. Akkor, ott tudtuk meg, hogy egyhetes fesztivál kezdődött, ami azzal is járt, hogy a belváros utcái és terei megteltek a kirakodóvásárral, a nagy- és kisebb színpadokkal, óriás csúszdákkal, körhintákkal és más játékokkal. Az emberek ettek, fagyiztak, söröztek és boroztak az utcán, a tömeg hömpölygött, a magasra emelkedő hintákon, körhintákon sikítoztak, míg egyik színpadon reppeltek, egy másikon popzenét, egy harmadikon bluest játszottak.

Szóval volt miből válogatni, bár minket a városnapokra emlékeztetett az egész felhajtás, a terekre kihelyezett ülő- és fekvő alkalmatosságokon, az utcai színházon szórakoztunk, rácsodálkoztunk a kürtőskalács-sütőre vagy a három magyar lángososra. A kürtőskalácsos nem tudott magyarul, míg az egyik lángossütővel elbeszélgettünk, megtudtuk, hogy szülei 1972-ben vándoroltak ki Svédországba, ő már ott született, és két magyarországi alkalmazottal dolgozik. A tejfölös-fokhagymás-túrós lángos ára 60 korona volt (kb. 30 lej), bankkártyával is lehetett fizetni, kis, mobiltelefon nagyságú kártyaolvasót használtak.

Reggel érdemes volt korábban kelni és elindulni, a csendes és már megtakarított utcákon felfedezni a különleges, vicces, kedves szobrokat, a régi, fakeretes épületeket, a jópofa szökőkutakat. Míg itthon 30 foknál magasabbat mutatott a hőmérő, ott 15-18 fok között volt a hőmérséklet. Kisebb és nagyobb parkok, a csatornák partjai parkosítva, padokkal ellátva tették kényelmessé és kellemessé az ott tartózkodásunkat. Az utcákon nem a szeméttartályba, hanem külön erre a célra kihelyezett tárolóba dobták a gazdik a kutyagumit, a park virágait és füvét az öntözőberendezés úgy locsolta, hogy a vízsugárból még véletlenül sem jutott a járdára, a járókelőkre. Nem voltam rest, megnéztem, hogy sikerül félkörben locsolni, hát csupán egy szerkezetet szereltek a cső végére, amit egyszerűen beállítottak, hogy milyen irányba szóródjon a víz, hogy se tócsa, se sár ne keletkezzen ott, ahol a járókelők sétálnak.

Lund – vasárnapi nyugalom

Ha már eljutunk egy távoli helyre, próbáljunk még megnézni egy-két másik várost, települést is – szoktam mondani, és ha tehetem, gyakorlatba is ültetem. Ez alkalommal a Malmötől mindössze tíz percre található Lund nevű kisvárost látogattuk meg. A vonatok nagyon sűrűn járnak, ezért nem szükséges a menetrendet tanulmányozni, vasárnap reggel kimentünk a malmöi pályaudvarra, jegyet vettünk egy automatából, és mivel épp az orrunk előtt ment el a vonat, leültünk, és tíz percet vártunk a következő járatra. Megérkezvén a pályaudvarról, amely más nyugat-európai pályaudvarokhoz hasonlóan a város központjában áll, gyalog indultunk felfedezni a látnivalókat. Rajtunk kívül alig járt még egy-két ember az utcán.

Az öt nap eltelt, hatodik nap korán reggel, az előre lefoglalt autóbusszal mentünk a repülőtérre, ahonnan pontosan indultunk és érkeztünk Kolozsvárra.