Nagy Imre és a román orvos esete

Az incidens annak a ténynek tulajdonítható, hogy Nagy Imre orvosi kartonján az szerepelt, hogy szívbajos, míg a medence, amelyben fürdőzni merészelt, tilos volt az ilyen betegeknek. A páciens nekiszökött a kötekedő doktornak, aztán későbbi beszélgetéseik barátsághoz vezettek.

Vele is szerencséje volt, mert egyik fivére párttag volt, illetve a befolyásos pácienseinek köszönhetően is sorra megúszta a nemkívánatos letartóztatásokat. 1963-ban Câmpinára nevezték ki, de ott sem menekült meg a vizsgálatoktól és a miniszteri látogatástól. 1990-ben hunyt el, megérte tehát a várva várt rendszerváltást. Hét idegen nyelven beszélt folyékonyan, többek közt kínaiul. Egy húgom van, Mirela, aki 1982 óta Németországban fagottművész és zenetanár. 

– Az ön élete sem mindennapi…
– Vonaton születtem 1961-ben, épp akkori lakhelyükről, Csíkszeredából Câmpinára tartottak szüleim, ezért ott anyakönyveztek. Később odaköltöztünk, az iskoláimat ott jártam ki. 1987-ben bejutottam a protestáns teológiai intézet német tagozatára Szebenben, majd egy évet Kolozsváron, két évet a svájci Lausanne-ban is elvégeztem. Hazatérve szakítottam a teológiával, de az egyházzal nem: az otthoni evangélikus gyülekezetnek lettem az orgonistája. Tanárként, fordítóként dolgozom, lefordítottam két teológiai és két műszaki könyvet, különböző újságoknak írtam, közreműködtem Câmpina monográfiájának elektronikus változatában, verseskötetem is megjelent. 2012 óta református egyházi kötelékben dolgozom, bukaresti, ploiești-i, pitești-i gyülekezeteknél orgonálok, Bíró Tivadar szórványlelkész mellett. 

Mivel a katolikus templomot gyerekkoromtól látogattam, 16 évesen nyolc évre az orgonistája lettem. A protestantizmus eszméje több irányból ért el: egyrészt Németországban élő húgom révén, másfelől egy könyv hatott rám, harmadsorban apai nagyapám történetei az unitáriusok 18. századi elvándorlásáról Tordáról, melynek nyomaival magam is szembesültem később a Buzău megyei Calvini faluig kiterjedt birtokaik kapcsán. 1983-ban vívódni kezdtem a katolicizmus és a protestantizmus között, és egyszer egy néni a katolikus templom ajtajában kezembe nyomott egy magyar nyelvű könyvet. Luther Márton kiskátéja volt. Ez volt az áttérésem pillanata, ez vezetett a teológiára. Szebenben aztán olyan magyar társakra leltem, akik máig barátaim.

Akkor olvastam Az ember tragédiáját, a Zokogó majmot, ott hallottam olyan verseket és énekeket, amelyeket máig a szívemben őrzök. Ott győztek meg végérvényesen a magyarok a nyelvük, nemzetük iránti szeretetükről, méltóságukról, nemzeti egységükről, ami az én népemből eléggé hiányzik. 1992-ben elkaptak egy csoport elsőéves magyar diákot a románvizsgán puskázva, és a szenátus ki akarta őket csapni. Petíciókkal, sztrájkkal, aláírásokkal küzdöttünk, és kétszáz diák kérte, hogy akkor ők is ezt érdemlik, mert ők is csaltak a vizsgán. Ilyen szolidaritással és önfeláldozással azóta sem találkoztam.

Egy dologgal nem tudok megbékélni, és az a Holokauszt, csakhogy ők legalább elismerték a bűnrészességüket, míg a románjaim még mindig rejtegetik.

– Román barátai, ismerősei hogyan vélekednek a hungaromániájáról? 
– Beszélek nekik rólatok, amikor csak tehetem. A barátaim több kategóriába sorolhatók: vannak szimpatizánsok, semlegesek, ortodox fundamentalisták, nacionalisták, de nincs velük konfliktusom, nem szállok velük vitába, mert ugyanúgy tisztelem az ortodoxiát is.

Legnagyobb baja a nyelvvel van, csak angolul tud, idegenkedik minden mástól, mondván, hogy haszontalanok a jövőben. Alapszavakat azért tud. 

– És a magyarok hogyan viseltetnek ön iránt?
– Érzem, hogy a gyülekezetek elfogadnak, kedvelnek, én meg örülök, hogy a stílusomban orgonálhatok, hogy magyarul akarnak tanítani, minden kiejtett új szóért, kifejezésért hálásak. Legnagyobb sajnálatomra még mindig nem birtoklom tökéletesen a magyar nyelvet, a gyerekkor, az egyetem és a munkahelyi közeg ellenére sem. Nehezen megy, csigaként haladok a korom és egyéb elfoglaltságok miatt. De azon vagyok, hogy folyékonyan beszéljem, és ne mulasszam el a napi gyakorlást.