A kommunizmus csodája: templomépítés Sükőben

1977-ben bontottuk le a régi templomot (ma már csak tornya áll), annyira meg voltak repedve a falai, hogy be lehetett menni rajta. Lehet, hogy nem dőlt volna össze, de használni már nem tudtuk. Felkértünk hát egy udvarhelyi tervezőt, hogy készítse el egy új templom tervrajzát, mely a mostani papilak udvarára épült volna. De bármilyen csodálatos is volt a terv, nem valósulhatott meg, mert kérésünket féloldalnyi kifogásokkal visszautasították. Templom nélkül nem tudtuk elképzelni életünket, a parókiát kissé átalakítottuk, ott eskettem, kereszteltem, úrvacsorát osztottunk. Mi is ott laktunk, neveltük két kislányunkat, és hát megtörtént, hogy a falakon átszűrődő kiáltozásaik miatt alig tudtam végezni a szolgálatot.

„Kezetek, fejetek szakadjon le!”

1981 tavaszán kapott az egyházközség egy levelet, hogy próbálkozhat ismét a templomépítéssel, de keressen olyan utat, amit engedélyeznek. Javítás, toldás, kibővítés címén ezt véghezvihető volt. Korábban, amikor Sükő még benne volt a falurombolás programjában, még ez is elképzelhetetlen volt. Ekkor készíttettünk egy tervet a parókia bővítéséről, viszont így egy olyan területből kellett „elcsípnünk”, ami nem a miénk, hanem a kollektív gazdaságé volt, és lakott is ott egy szomszéd, aki – bár hivatalos engedélyünk volt – nagyon sokat akadékoskodott.

Hozzáfogtunk az építkezéshez, én és a megyebíró ástuk ki a magunk részét a fundamentumban, de úgy, hogy közben ez a szomszédasszony csak úgy szórta ránk átkait, fejünk és lábunk leszakadását kérve. Közben jelentgetett is minket szorgalmasan, emiatt én minden második héten a főtitkár perzsaszőnyegére voltam hivatalos kihallgatásra, megrovásra. Fel is volt háborodva a falu erre az asszonyra, de semmit nem tehettünk, mert volt valakije „odafenn”. Viszont az építkezés folyt tovább: én rendszeresen mentem az első titkárhoz (valamilyen Szász nevezetű volt az is), a presbitérium pedig dolgozott.

A bizottság terepszemléje

Ahogy megvolt a betonalapzat, megépült a kőfal, egy 15 tagú bizottság érkezett a faluba, voltak bukarestiek, kolozsváriak, csíkiak (fele még magyarul sem tudott), hogy számba vegyék azt, ami itt folyik. Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem állítjuk le a munkát, ha nem bontjuk le, visznek el engem és a gondnokot is. A diktatúrában ennek fele sem volt tréfa. Hiába volt engedélyezett a projekt, a szomszédasszony piszkálódásai miatt azzal az indokkal jöttek, hogy mennyi drága szilvafát kellett az építkezés miatt kivágni. (Az igazság, hogy négyet vágtunk ki, melyekből három ki volt száradva.) Szerencsémre akkor épp egy nagy temetésen voltam, ami miatt késtem, és addig ezek az emberek körbeszaglászták a falut, adatokat gyűjtöttek, kikérdezték a lakosokat. Aztán amikor leültünk beszélgetni, már másképp beszéltek. Furcsa módon megpuhultak. Látva a falubeliek elhatározását, az itt uralkodó ellenálló hangulatot, azt mondták: „Felmértük a terepet, megrójuk szóban, hogy ez azért nem úgy van, ahogy kellene, nem mondjuk, hogy lebontsák, de azt se, hogy továbbépítsék”. S azzal elmentek. Ami annyit jelentett, hogy építhettük tovább a „tanácstermet és az irodát”, igaz, ezeket egybeöntöttük, s három méterrel tovább is mentünk, talán ebből eredt a probléma. De még most sem tudom elképzelni, hogyan lehettünk ennyire összetartók. Talán jó génhagyománya volt ennek a népnek, hogy itt bizony a templomnak épülnie kell.

Ami ma elképzelhetetlen

1983 júniusára felépült, de ablak és ajtó nélkül. Ekkor kérdeztem meg az esperesi hivatalt, hogy püspökünk, aki nagyon ellenezte az építést, eljönne-e felszentelni? És bár ezt a gesztust senki sem várta tőle, visszajelzett, hogy szeptember 3-án ott lesz. Nos, ekkor kezdődött az, amit tényleg csodának nevezhetünk. Két-három ember koordinálta az építkezést, de a falu java része, férfiak, asszonyok, gyerekek mind ott voltak, reggel hattól éjfélig dolgoztunk váltásban, valami hihetetlen tempóban. Szeptember első napjaira elkészültünk, kerítést és kaput kellett még készíteni, de azzal is meglettünk, le is festettük. Saját erőből készült minden, csodálatos volt. Minden család körülbelül 6000 lejt (akkoriban három havi fizetést) adományozott, és fél évet dolgozott. Nem is tudom, hogy lehet-e ma ilyen áldozatot kihozni az emberekből.