A kommunizmus csodája: templomépítés Sükőben

Van, aki a gyümölcseiről ismeri. Van, aki arról, hogy szinte egyedi módon öt temploma épült az elmúlt háromszáz évben. Van, aki a csodát méltatja: az elmúlt rezsim faluromboló programjában szereplő, emígy halálra ítélt Sükőnek a tomboló kommunizmus idején épült most is álló temploma. Ez a Felsőboldogfalvához tartozó piciny református falu lakóit igencsak megedzették örökös templomépítési gondok, talán ezzel (is) magyarázható a csoda, amit véghez vittek. Antal Géza református lelkész már negyven éve szolgál a faluban, de úgy mesél erről a nem mindennapi eseményről (olykor könnybe lábadó szemmel), mintha tegnap történt volna.

Szász Csaba

2010. június 08., 18:062010. június 08., 18:06

Galéria

1977-ben bontottuk le a régi templomot (ma már csak tornya áll), annyira meg voltak repedve a falai, hogy be lehetett menni rajta. Lehet, hogy nem dőlt volna össze, de használni már nem tudtuk. Felkértünk hát egy udvarhelyi tervezőt, hogy készítse el egy új templom tervrajzát, mely a mostani papilak udvarára épült volna. De bármilyen csodálatos is volt a terv, nem valósulhatott meg, mert kérésünket féloldalnyi kifogásokkal visszautasították. Templom nélkül nem tudtuk elképzelni életünket, a parókiát kissé átalakítottuk, ott eskettem, kereszteltem, úrvacsorát osztottunk. Mi is ott laktunk, neveltük két kislányunkat, és hát megtörtént, hogy a falakon átszűrődő kiáltozásaik miatt alig tudtam végezni a szolgálatot.

„Kezetek, fejetek szakadjon le!”

1981 tavaszán kapott az egyházközség egy levelet, hogy próbálkozhat ismét a templomépítéssel, de keressen olyan utat, amit engedélyeznek. Javítás, toldás, kibővítés címén ezt véghezvihető volt. Korábban, amikor Sükő még benne volt a falurombolás programjában, még ez is elképzelhetetlen volt. Ekkor készíttettünk egy tervet a parókia bővítéséről, viszont így egy olyan területből kellett „elcsípnünk”, ami nem a miénk, hanem a kollektív gazdaságé volt, és lakott is ott egy szomszéd, aki – bár hivatalos engedélyünk volt – nagyon sokat akadékoskodott.

Hozzáfogtunk az építkezéshez, én és a megyebíró ástuk ki a magunk részét a fundamentumban, de úgy, hogy közben ez a szomszédasszony csak úgy szórta ránk átkait, fejünk és lábunk leszakadását kérve. Közben jelentgetett is minket szorgalmasan, emiatt én minden második héten a főtitkár perzsaszőnyegére voltam hivatalos kihallgatásra, megrovásra. Fel is volt háborodva a falu erre az asszonyra, de semmit nem tehettünk, mert volt valakije „odafenn”. Viszont az építkezés folyt tovább: én rendszeresen mentem az első titkárhoz (valamilyen Szász nevezetű volt az is), a presbitérium pedig dolgozott.

A bizottság terepszemléje

Ahogy megvolt a betonalapzat, megépült a kőfal, egy 15 tagú bizottság érkezett a faluba, voltak bukarestiek, kolozsváriak, csíkiak (fele még magyarul sem tudott), hogy számba vegyék azt, ami itt folyik. Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem állítjuk le a munkát, ha nem bontjuk le, visznek el engem és a gondnokot is. A diktatúrában ennek fele sem volt tréfa. Hiába volt engedélyezett a projekt, a szomszédasszony piszkálódásai miatt azzal az indokkal jöttek, hogy mennyi drága szilvafát kellett az építkezés miatt kivágni. (Az igazság, hogy négyet vágtunk ki, melyekből három ki volt száradva.) Szerencsémre akkor épp egy nagy temetésen voltam, ami miatt késtem, és addig ezek az emberek körbeszaglászták a falut, adatokat gyűjtöttek, kikérdezték a lakosokat. Aztán amikor leültünk beszélgetni, már másképp beszéltek. Furcsa módon megpuhultak. Látva a falubeliek elhatározását, az itt uralkodó ellenálló hangulatot, azt mondták: „Felmértük a terepet, megrójuk szóban, hogy ez azért nem úgy van, ahogy kellene, nem mondjuk, hogy lebontsák, de azt se, hogy továbbépítsék”. S azzal elmentek. Ami annyit jelentett, hogy építhettük tovább a „tanácstermet és az irodát”, igaz, ezeket egybeöntöttük, s három méterrel tovább is mentünk, talán ebből eredt a probléma. De még most sem tudom elképzelni, hogyan lehettünk ennyire összetartók. Talán jó génhagyománya volt ennek a népnek, hogy itt bizony a templomnak épülnie kell.

Ami ma elképzelhetetlen

1983 júniusára felépült, de ablak és ajtó nélkül. Ekkor kérdeztem meg az esperesi hivatalt, hogy püspökünk, aki nagyon ellenezte az építést, eljönne-e felszentelni? És bár ezt a gesztust senki sem várta tőle, visszajelzett, hogy szeptember 3-án ott lesz. Nos, ekkor kezdődött az, amit tényleg csodának nevezhetünk. Két-három ember koordinálta az építkezést, de a falu java része, férfiak, asszonyok, gyerekek mind ott voltak, reggel hattól éjfélig dolgoztunk váltásban, valami hihetetlen tempóban. Szeptember első napjaira elkészültünk, kerítést és kaput kellett még készíteni, de azzal is meglettünk, le is festettük. Saját erőből készült minden, csodálatos volt. Minden család körülbelül 6000 lejt (akkoriban három havi fizetést) adományozott, és fél évet dolgozott. Nem is tudom, hogy lehet-e ma ilyen áldozatot kihozni az emberekből.

Galéria
Ha megdobnak kővel...

Az avatásra szerveztünk egy vendégséget, és a presbitériumban úgy beszéltük meg, hogy mindenkit meghívunk. Szóba került ez az akadékoskodó család is, akikről hallani sem akartak az emberek, azt mondták, még a faluból is elkergetik. Végül az indulatok lecsendesedésével ráparancsoltam presbiteremre, hogy menjen el, és hívja meg. Mesélte, hogy amikor bement a házukba, s elmondta, hogy szeretettel hívja a presbitérium – most se tudom megállni, hogy ne érzékenyüljek el –, az asszony sírva fakadt, alig tudták vigasztalni. Nem erre számított. És ami még érdekes, hogy azon a héten még volt sok teendő, takarítani, felmosni, letörölni, rendezni, nos, az az asszony mindenkit megdöbbentve reggeltől estig ott dolgozott. Beigazolódott, amit mi hirdetünk, hogy ha az ember kővel dob vissza, akkor vége. Nem is engedtem volna, hogy másképp fogadjuk. Nekem így esett jól, és bevált. Nagyon szorgalmas templomba járó is lett az a család.

Hab a tortán, hogy Nagy Gyula püspök annak ellenére vállalta el a szentelést, hogy évtizedeken keresztül nem volt ezen a vidéken püspöki vizitáció. De most eljött, és olyan pompával szentelte fel a templomot, ahogy az a könyvben meg van írva. Ez volt az egyik legnagyobb elégtételünk.

Élet a halálból


Egy halálraítélt falu vitte véghez ezt a csodát. Utólag, az utókor elismerte azt, amit tettünk, valamikor a 2000-es évek közepén kaptunk egy oklevelet és egy emlékplakettet Csiha Kálmán akkori püspöktől, mintegy elismerésként azért, amit tettünk. Ez most is megtekinthető a templom ajtajánál. Az Úr talán abban segített minket annak idején, hogy nagyon jó gyümölcstermést adott. Mintha így jobban kikerült a falubéliektől az a pénz, amivel segítették az építést, vagy lehet, hogy szívesebben adták. Ez nem volt kérdés, ha kellett volna, még egy annyit adtak volna. Azóta a kerítés is ugyanaz, a templom is, kicsit kimeszeltük, kijavítottuk, de állja a helyét most is.

Antal Géza lelkész

1948. július 27-én született Körispatakon, itt járt elemibe. A középiskolát a mostani Tamási Áron Gimnáziumban (akkoriban Dr. Petru Groza Középiskola) járta ki. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben végezte. 1970-ben, 22 évesen püspöki kinevezéssel került Sükőbe, azóta szolgál itt lelkészként. 1992-ben a farcádi gyülekezet megválasztotta, Sükőben maradásának feltételével ezt is elfogadta, és azóta Farcádon is szolgál.

szóljon hozzá! Hozzászólások

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei