Talán még nem késő

És ez az igencsak leegyszerűsített forgatókönyv egy idő után alaptézissé válik az átlagpolgár számára.

Nyilván történhetne mindez másként is, csak hát a nagy számok törvénye gonosz: létszámunkból kifolyólag nem tudunk ott lenni minden ilyen párbeszédnél (kocsmaasztaloknál, televíziós műsorokban, a közösségi oldalak posztjainál, focimeccsek utáni baráti sörözéseknél…), hogy mi, magyarok is beleszólhassunk a vitába.

És már el is érkeztük Úzvölgyéhez mint napjaink lehetséges helyi „Csernobiljához”. A médiafogyasztó, illetve a Facebookon nézelődő románok többségének múlt héten összeállt a kép (igaz, rosszul, de ez kit zavar?):

Mit lehet ebben az esetben mondani? Vagy tenni? Sokat, nagyon sokat.

Elsősorban tisztázni kell minél gyorsabban, hogy az úzvölgyi történet nem két népről, hanem a nyugalmat megzavaró néhány száz provokátorról szól, akiket meg kell nevezni, és törvényes keretek között számon kell kérni rajtuk a múlt heti akciót.

Látszólag tehát elszigetelt esetként is beszélhetünk az erőszakos román temetőfoglalásról, mégis

(elég volt ehhez egy egész évszázad), sokkal inkább Románia igazi problémáinak megoldása kellene a feladatunk legyen, hiszen barát talán sosem lesz a két nép, szülőföldünk azonban kénytelen-kelletlen összeköt minket.

Mert napjaink Romániájának tényleg nem a tisztességes adófizető és törvénytisztelő magyar kisebbség kellene a problémája legyen, hanem például a többmilliós cigány kisebbség életformájának tényleges megértése, értékeinek kiaknázása, tehát felzárkóztatása. Továbbá a románokat és magyarokat egyaránt sújtó elvándorlás, illetve a lehangoló infrastrukturális, gazdasági és politikai környezet.

Ha nem sikerül, akkor harminc év múlva együtt fogjuk kérni a többségi roma társadalom vezetőit, hogy valamiképpen oldják fel az immár 130 esztendős ellentétünket.