Ráduly Erzsébet: az emberekben bízni kell

Függetlenül attól, hogy leánygyermek voltál-e vagy fiú, megvolt az elvárás, hogy hogyan kell különböző helyzetekben a megfelelő módon viselkedni, hogyan kell érzelmeiden, indulataidon uralkodni. Jó útravaló volt, mert furcsa, zavaros időket éltünk át. Elég katonás jellegű nevelésben részesültem, ami a családunk ősi székely hagyományaira is épült.

– Milyen emlékeket őriz az ojtozi mindennapjaikról?

– 1940 és 1944 között a kis-magyarországi rezsim alatt az a vidék is virágzott, de volt egy sajátos katonai hangulata. Bárhová néztél, mit láttál? Hegyet, erdőt és katonai laktanyákat. Ez az életem első négy évét eléggé befolyásolta, mert alig az ébredező tudatomban az egyenruháktól való félelem is itt alakult ki, noha konkrét okom nem volt, hogy féljek. Mindennap katonai indulókra ébredtünk, a menetelések, hadgyakorlatok hozzátartoztak egy akkor járni alig tudó, és beszélni akkor tanuló kisgyerek életéhez. Az ojtozi gyermekkori emlékeim még most is, 84 éves koromban is visszatérnek.

Főleg az maradt meg négyévesen, hogy nagyon sok ismerős fiatal katonát láttam a szomszéd falvakból, olyanokat, akik dezertőrök lettek, és férfiruhát kerestek. Emlékszem, ami férfiruhát nagyanyám kimentett, azt mind odaadta nekik. Nem is tudom, hány ember életét mentette meg, még akkor is, ha tudta, hogy ez mivel jár. Én az első ilyen nagy „helytállást” nagyanyámtól láttam, aki minden helyzetre talált megoldást.

A háború végső szakaszában, 1944 szeptemberében menekülnünk kellett Ojtozról, elindultunk a családunk – nők és gyermekek – nagyanyámnak a vezérletével az ismeretlenbe.

– Szentkatolnáig menekültek, és végül ott is maradtak. Milyen évek következtek?

– A család többi része visszament Bereckbe és Ojtozba, mi maradtunk Szentkatolnán, mert ott volt lakás, amit rendbetettünk, kert, föld, és édesapám folytatta a munkáját a háború után is. Sajnos akkor kezdődtek olyan megpróbáltatások, amire a mai napig nincs válaszunk: három vagy négy évig hetente házkutatások voltak az egész rokonságnál, nem tudtuk, mit kerestek. 1947-ig elég zaklatott életünk volt, de túléltük, a családunk megerősödve került ki ebből az eléggé zavaros helyzetből. A többi se volt könnyű, de a családnak mindig volt egy konkrét túlélési stratégiája. Egy példát említek:

Bukarestbe kellett menni a kinevezésért, országos szinten ötödiknek választhattam. Három magyar középiskolában – Csíkszentmártonban, Csíkdánfalván, Maroshévízen – volt meghirdetve állás, Csíkszentmártont választottam, tanári pályám első szakasza itt kezdődött.

– Milyen volt a hatvanas évek elején Csíkszentmártonban történelem-filozófia szakos pályakezdő tanárnak lenni?

– Úgy tekintek arra az időszakra, mint az inaséveimre. Ott kerültem közelebb az emberekhez, mint osztályfőnök és mint tanár, mert kultúrmunkát, tudományterjesztő tevékenységet is kellett végezni, nagyon sok elvárás volt a tanárokkal szemben. „Szerencsém” volt, hogy a kollektivizálás már véget ért márciusban, és nem kellett menjünk szervezni, mert az idősebb kollégáktól ezzel kapcsolatban is rengeteg történetet hallottam, úgyhogy azt kell mondjam, örvendtem, hogy ebből kimaradtam. De volt egyéb, a beiskolázásra nagy hangsúlyt fektettek. Akkor

Én olyan osztályban lettem osztályfőnök, ahol 18 ilyen diák volt, ők a többiektől három-négy évvel voltak idősebbek. Nehéz volt, de így tanultam meg, hogy mit jelent határozottnak lenni. A valóságban féltem tőlük, de nem mutattam, ők csak azt látták, hogy bátor vagyok, és tudok velük bánni. Kemény iskola volt mindenféleképpen. Tizenegy évet tanítottam Szentmártonban, ebből nyolcat ott is laktam, szerettem az embereket, a diákokat, majd felköltöztünk Csíkszeredába. Három évet ingáztam, ami egyaránt megedzette a szellemi és fizikai munkabíró képességemet.

– A következő állomás Csíkszereda, a mai Márton Áron Főgimnázium, ahol generációk sokaságának egyengette útját.

– Nagyon termékeny időszak következett, a gimnáziumból többszáz diákom végzett közgazdasági egyetemen, jogászok, törvénybírók, jogtanácsosok, ügyvédek lettek egykori tanítványaim közül sokan. Nagyon jó emberanyaggal dolgoztam. Az volt az elvem, hogy ha a diákot megfelelőképpen motiváljuk, ki lehet hozni belőle a maximumot. Tanári pályám során nagyon jó viszonyt ápoltam a diákokkal, mind a mai napig sokukkal tartom a kapcsolatot. 2008-ig tanítottam a gimnáziumban, de mindemellett még a Sapientia EMTE-n is voltak óráim, felkészítőket tartottam közgazdaságtanból, de még a brassói almérnöki egyetem csíkszeredai kihelyezett tagozatán is tanítottam.

Hattyúdal – ez is lehetne a cím ennek a fejezetnek az életemben. Egy teljesen más érdeklődési körre kellett rákapcsolódnom, de A-tól Z-ig végigtanultam mindent, sebészetet, belgyógyászatot, bőrgyógyászatot. Ha valamit elfelejtek vagy nem jut eszembe, akkor előveszek egy szakkönyvet, belenézek, és mindemellett követem a legújabb kutatási eredményeket is. Nevelési igazgató és osztályfőnök is vagyok a Louis Pasteur Egészségügyi Posztlíceumban, egészség- és orvosi szociológiát, egészségnevelést, betegségmegelőzést, ápolásetikát, gerontológiát és geriátriát tanítok.

Ezen kívül rendszeresen sétálok, tornázom, és főleg az agyamat tornáztatom. Nyilván az aktív időskor nem csak arról szól, hogy ésszerűen kell táplálkozni, hogy mozogni kell, hanem a saját lelki gondozásra is nagy hangsúlyt kell fektetni.

– Számos történelmi változást élt meg, mi adott erőt a nehéz időkben?

– Az én értékrendszeremnek a csúcspontja a hit: az Istenbe, az önmagamba és az emberekbe vetett hit. Persze a korona csúcspontja az Istenbe vetett hit, de önmagamban is kell higgyek, és ehhez nagyon sok önismereti tréningre volt szükség. Több mint 62 éve dolgozom a tanügyben,

ha te rálegyintesz az emberpalántára, hogy ez már nem ér semmit, akkor te önmagadnak is rúgtál egy öngólt. Ehhez kapcsolódik a tisztelet, az alázat. Ez utóbbival kapcsolatban sok vitám van, mert azt mondják, hogy az alázat kiment divatból. Kiment divatból annak, aki nem érez tiszteletet az embertársai iránt. De van bennem egy nagy adag szolidaritásérzés is, hogy segítsek annak, aki megérdemli, vagy ha egy adott helyzet megkívánja. És ott van a szeretet. Ha olyanokért dolgozunk, akiket szeretünk, akkor sosem vagyunk fáradtak. Fáradt életmód – ezt az érzést nem ismerem. Mindig van annyi erőm, hogy még a fizikai fájdalmon vagy éppen valamilyen rossz híren is felülemelkedjek, erőt merítsek és folytassam, mert úgy érzem, hogy van értelme.

Ez vonatkozik a családomra, az iskolára, a baráti körömre. Nagyon széles körű baráti köröm van, hetvenéves barátságokat is ápolok, büszke vagyok arra, hogy az emberek mellett kitartok jóban és rosszban egyaránt.

Ez művészet. Tisztelem és becsülöm, hogy nagyon sok gimnáziumi tanárnak doktori címe van, de felteszem a kérdést, hogy mit takar ez emberileg? És mennyivel vagyok én több emberként? Mert mi az iskolában nem tudósokat nevelünk, hanem a tudomány iránt érdeklődőket. És fontos az otthonról hozott szilárd értékrend. Akit ezzel indítanak el otthonról, azokra a nagy izmusok nem hatnak. Nekem a tantárgyam ideológiai jellegű volt, nagyon szépen megtanítottam, de nem tudtam vele azonosulni. Néha magamnak feltettem a kérdést, hogy nem voltam-e egy kicsit képmutató. Nem. Bennem volt a tökéletes munka iránti maximalizmus, és én tettem a dolgom. Nehéz idők voltak, amikor meg kellett éljek. Ez egy komoly túlélési stratégia volt.

– Engem mindig lenyűgözött a tanárnő kifogástalan eleganciája, kalapgyűjteménye.

– A kalapgyűjteményemből már ajándékoztam a Csíki Játékszínnek is, de még mindig húszon felül van a számuk. Igen, igényes vagyok nem csak önmagammal, hanem környezetemmel szemben is. Reggel felkelek, s mindent elrendezek, addig nem megyek el sehova. De mindemellett az embernek a lelke is tiszta kell legyen.

– Van az életének olyan mozzanata, amit talán ma másként oldana meg?

– Nincs. Mehettem volna egyetemi tanárnak, de én abszolúte nem bántam meg, hogy nem mentem, bár egész életemben tanultam. A család megszokta, hogy mindig elsőnek kelek, utolsónak fekszem. Sokszor kérdezték, „mondd meg őszintén, hogy felkeltél-e már, vagy le se feküdtél?”. Egy alkalommal egyik egyetemi találkozón felöltöztettek Stefan Pașcu akadémikusi tógájába a kolozsvári Tudományos Akadémia székházában, hogy tartsak egy akadémiai diszkurzust. Ez volt az egyetemi találkozónak a fő témája, én pedig gond nélkül megtartottam.

– Novemberben töltötte be a 84. évét. Ön szerint mi a legfontosabb az életben?

– Az Isten és az ember szeretete. Ha azt a Szent Ágoston-i gondolatot követjük, hogy azért szeret titeket az Isten, hogy tudjatok ti is szeretni, akkor van erőnk, kitartásunk, és a nehézségeket is könnyebben elviseljük.

A cikk először lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg 2024. november 14-én.