Lezsák Sándor Csíkszeredában: ma ahhoz kell bátorság, hogy kormánypártiak legyünk

Lezsák Sándor József Attila-díjas költő, tanár, a Magyar Országgyűlés alelnöke tartott telt házas előadást péntek este Csíkszeredában a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében. A Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója 30 éve szabadon című előadásában

felelevenítette a magyar rendszerváltás fontosabb mozzanatait, beszélt erdélyi kapcsolatairól és az 1989-es romániai forradalomról, illetve napjaink kihívásaira is kitért.

Lezsák Sándort a pénteki esemény nyitómozzanataként Ráduly Róbert Kálmán csíkszeredai polgármester és Tóth László, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője is köszöntötte, majd beszélgetőpartnere, Pataky István újságíró, a Krónika főmunkatársa vette át a szót. A kádári Magyarországot firtató bemelegítő kérdés után a moderátor egykori erdélyi kapcsolatairól kérdezte Lezsákot. Mint az előadó elmondta, hogy

1969-ben került tanárként Lakitelekre (ahol ma is él), 1971-ben pedig meg szerette volna szervezni a magyar ifjúsági lapok találkozóját.

„Földesi József javaslatára kerestem meg az ifjú Müller Ferenc szerkesztőt, és közben begyűjtöttem ifjú munkásokat. Müller Ferenc javasolta, hogy keressem meg Gálfalvi Györgyöt Marosvásárhelyen, aki Marad a láz? című kötetében a saját nemzedékét szólaltatta meg. Velük találkoztam aztán sorban, mikor egyedül, máskor a feleségemmel vagy a lakiteleki színjátszó csoporttal, ezek voltak a kapcsolódási pontok.

– emelte ki Lezsák, majd a szintén jelenlévő Gergely Istvánt, a Csibész Alapítvány elnökét is köszöntötte, akivel elmondása szerint szintén hosszú ideje ápolnak barátságot.

A továbbiakban egy igencsak érdekes történetet mesélt el az előadó válaszként Pataky azon kérdésére, hogy mikor érezte először úgy, hogy van esély a kommunista rendszer bukására. Lezsák egy 1987-es lakiteleki találkozót idézett fel. Mint mondta, miután a vendégek távoztak, úgy érezte, hogy a Jóisten nagy terhet tett a vállára.

Aztán egy esztendő múlva eljött a második találkozó ideje, amelyen már több mint négyszázan vettek részt, és amelyen megalakult a Magyar Demokrata Fórum. A találkozó előtti napon, szeptember 2-án azonban felvetődött a kérdés, hogy milyen postacímet adjunk meg, hiszen a lakitelekit mégsem lehetett odaírni, azt komolytalannak éreztem. Aztán eszembe jutott a postafiók. Elmentem a postára, és mondtam, hogy szeretnék egy postafiókot. A postamester rám nézett, mosolygott, tudta már, hogy miről van szó. Kitöltöttem egy űrlapot, odaadtam, erre azt mondja a postafőnök, hogy bélyegezzem le. Nem volt bélyegző, ahhoz hozzájutni akkoriban nem lehetett egykönnyen. Ott álltam, szédelegtem, gondoltam, holnap jönnek közel négyszázan, készülnek a szórólapok, de nincs postafiók. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy egy volt tanítványommal radírgumiból készítettünk bélyegzőt. Elmentem hozzá, szereztük egy radírgumit, kimetszettük a három betűt, az MDF-et, majd egy falapra felragasztottuk. Utolsó pillanatban szaladtam vissza a postára, mondtam, hogy van bélyegző. A postás nézte, kicsit furcsállta, de kipróbáltuk, és működött. Két hét múlva a pártközpontból jött a hír: »ezeknek már bélyegzőjük is van, ez egy nagyon komoly szervezkedés«. Ha tudták volna, hogy egy radírgumiról van szó! Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy van esély” – emlékezett vissza Lezsák Sándor, majd meg is mutatta a radírgumiból készült bélyegzőt, amely kézről kézre járt a közönség soraiban az előadás további részében.

Az előadó a továbbiakban számos témát érintett még, közöttük az 1989-es romániai forradalmat, amely kirobbanása után szervezetten,

146 autóval utaztak Magyarországról Romániába.

A határátlépés azonban nem volt zökkenőmentes. „Libasorba álltunk az autókkal, az első ötöt én vezettem a Magyar Televízió stábjával, aztán minden ötödiknél megálltam, és szóltam, hogy ők leszek a következő öt vezetői. A határtól 600-800 méterre megállították a konvojt, és mondtam a határőr parancsnoknak, hogy szeretnénk átmenni. Azt mondták, semmi akadálya, de útlevélvizsgálat szükséges. Kérdeztem, hogy az meddig fog tartani? Jött a válasz: ennyi kocsinak három-négy nap. Próbáltam hatni rá, de nem lehetett. Már egy jó ideje ott álltunk, amikor egyszer csak azt kérdeztem tőle: mit fog tenni, ha mindenki nekihajt a sorompónak? Lőni fog? Mondom, itt van a kamera is, fölvesszük. Próbáltam zsarolni, nem volt más lehetőségem. Nézett, elment telefonálni, azt mondták, csak nem lehet. Megint megkérdeztem: lőni fog? Nézett, majd megszólalt: menjenek. Így jutottunk el együtt Marosvásárhelyig” – idézte fel az általa is megrázónak ítélt eseményeket.

Az előadás végén a jelenről is szólt néhány szót a sokat látott politikus, mivel elmondása szerint a munkát sohasem lehet befejezni, folyamatosan újabb és újabb feladatok jelennek meg. „Kilencven előtt ahhoz kellett bátorság, hogy az ember gyógyszert csempésszen, és lehetőleg rázza le azt, aki nyomon követi.

– zárta Lezsák Sándor.