Emberre szabott húsvéti szokások

Mirk László: Gyermekkoromban voltak olyan rokonaim, akiket csak locsolás alkalmával kerestem fel

– Antropológusoknak, illetve szociológusoknak is munkát és kenyeret adna a húsvéthoz kötődő hagyományok tanulmányozása. Mégis inkább önt kérdezem, mennyire élnek a Csíki-medencében ezek az ősi hagyományok?

– Személyes tapasztalataim szerint a tavaszi ünnepkörhöz tartozó népszokások nálunk nagyjából megmaradtak. A hagyományőrző székely falvainkban az ősi szokások jelentős része még ma is él. Vannak olyanok, amelyek kis emberi közösségekben, családokban élnek tovább, és olyanok is, amelyek a 89-es fordulat után újjáéledtek. A húsvéti hagyományok ápolásában a legnagyobb gond talán akkor történt, amikor a kollektivizálás időszakában a közösségek kezdték elhagyni a falvakat, a települések hagyományos élete pedig már-már megbomlani látszott. A városra költözők egy része félelemből felhagyott a hagyományok ápolásával, sokan pedig csak magukban élték meg az áhítatot.

– Aztán szerencsére jött a rendszerváltozás...

– Igen, mert \'89 után kezdtek újjáéledni az egykor látszólag feledésbe merült népszokások. Ilyen például a húsvétvasárnapi határkerülés. Manapság minden faluban megtartják a húsvétvasárnap reggeli ájtatosságokat: a hajnali vagy kora reggeli ételszentelést, a határkerülést és az ünnepi szentmisét. Szertartásszerűen, mélyen átérezve, több helyen, például Csíkkarcfalván, Csíkszentdomokoson, Csíkszenttamáson, valamint néhány alcsíki és gyergyói faluban lóháton járják be a határt. Csíkszeredában nem tudok határkerülésről, meghonosodott viszont a Szabadság téren a közös ételszentelés, amely immár több mint egy évtizede hatalmas tömeget vonz. Ez tehát új keletű népszokássá vált.

– Ha jól tudom, évekkel ezelőtt a Segítő Mária Gimnáziumban ön indította újra a tojásíró kaláka mozgalmát.

– A kilencvenes évek második felében, közel százötven diák részvételével, nyolc gyimesi asszony bevonásával kezdtük el a tojásírást. Nagy fazekakban olvasztottuk a viaszt, nagy volt a füst a teremben, de mi mégis boldogan festettünk, írtunk. Szép emlékek. Egyébként a tojásíró kalákák is újszerű tevékenységek. Pár éve még mindenki otthon festette nagypénteken vagy nagyszombaton a tojásokat. A Gyimesekben ma is él a hagyomány, miszerint csak nagypénteken szabad írni a tojást, mert ezen a napon folyt ki Jézus szent vére. Visszatérve a tojásíró kaláka mozgalmára, örömmel tapasztaltam, hogy a kezdeményezésem más iskolában is elterjedt. Sőt, plébániákon is szerveznek ilyen összejöveteleket, a festés közben van, ahol imádkoznak, máshol vallásos énekeket énekelnek.

– Mit lehet tudni a nagypénteki szentsír-őrzés szokásáról?

– Ez a mozgalom is felelevenedett. Diákjaimmal a kilencvenes években kezdtük vizsgálni ezt, a sok településen a „hamu alatt parázsló” hagyományt. Szinte minden faluban más és más ennek a három szent napi szokásnak a megélése. Gyergyóban 9–10 fiatal férfi fehér ingbe és székely harisnyába öltözve őrzi a jelképes sírt, még fából készült puskájuk is van. A gárda két három óránként cserélődik, az őrzés a feltámadásig tart. Egyébként ki kellett érdemelni azt, hogy valaki a sír őrzője lehessen. A kiválasztási rendszer mindenhol változó, régen katonaviselt kellett legyen a jelentkező, manapság diákok, fiatalok is őrzik a sírt. A passiójátékok is a rendszerváltozás után éledtek újjá. A mára messze földön ismert csíksomlyói passiójátékot több csíki faluban is bemutatják. Nagy tömegeket vonz, színjátékszerűen mutatják be, a fellépés előtt már hetekkel elkezdik az előkészületeket, és a bűnbeesés, a Krisztus halála utáni eseményeket viszik színre, erkölcsi tanításokkal fűszerezve.

– Tegyünk említést olyan szokásról is, amelyről tudunk ugyan, de manapság már kevesen gyakorolják.

– Ilyen a nagyhéti eledelek fogyasztása. Régen erre az időszakra a vallásos csíki ember étrendje gyökeresen megváltozott, ez a hagyomány ma is él, de már nem tartja be mindenki. A böjtölés Csíkban sokáig aszketikus gyakorlat volt. Egyesek csakis növényi ételeket fogyasztottak, ezt nevezzük monofagiának. Mások csak kenyéren, vízen és són éltek, ez volt a xerofagia. Ugyanakkor nagyhéten sokan tartózkodtak a szeszes italok fogyasztásától, a cigarettától, a csúnya beszédtől. Nagy általánosságban ma már nem lehet arról beszélni, hogy sokan tartanák a böjtöt, ez a szokás emberre szabottan maradt meg. Falvakon még sokan vannak, városon viszont már egyre kevesebben. De általánosítani mégsem lehet, ehhez szociológiai felmérésre lenne szükség.

– Tudunk olyan húsvéti szokásról, amely már szinte teljesen kihalt?

– Csíkkozmáson a negyvenes években még gyakorolták a Pilátus-verést. Nagypénteken a szentmise után a templomkertben egy gyereket megkergettek és jelképesen megvertek. Mintha Pilátust verték volna Jézus Krisztus szenvedései miatt. Erről a szokásról ma már nem lehet hallani.

– Ejtsünk szót a ma is elevenen élő húsvéthétfői locsolásról. Ám ez a szokás is mintha kezdene megkopni.

– Fontos hangsúlyozni, hogy ez a szép szokás még mindig elevenebben él minálunk, mint Magyarországon, vagy a magyar nyelvterület más részein. Az öntözéssel járó szakrális vonatkozások nálunk még működnek, évente születnek újabb és újabb fél népies, az emberi bűnbánattal, vagy akár a tavaszvárással kapcsolatos locsolóversek. De sajnos azt is tapasztaltam, hogy előfordul, locsolás napján a lányok nem nagyon várják a locsoló fiukat, inkább az utcán sétálnak. Mit keresnek ott? Sokszor mondják, hogy irtóznak a kölnivizek pacsuliillatától, de szerintem egy évben egy nap ezt el lehet viselni, főleg, ha a locsolófiú szép verssel köszönti a leányt, illetve édesanyát. Nagy kár, hogy kicsit megkopott ez a szokás. Emlékszem, gyermekkoromban voltak olyan rokonaim, akiket csak locsolás alkalmával kerestem fel. Olyankor el kellett mesélnem, hogy mi történt velem az elmúlt esztendő alatt. Ez volt a találkozás öröme.

– A locsolóversek gyűjtése szerencsére, még ma is él.

– Sőt, felvirágzott. A volt diákjaim körében egész mozgalom született arra, hogy gyűjtsenek locsolóverseket. Az volt a kérésem, hogy csak adatközlőktől jegyezzenek le ilyen verseket. Egy gyűjteményre való vers össze is gyűlt, amit zsebkönyv formájában kiadtunk. A locsolás kapcsán eszembe jut egy régi, ma már nem gyakorolt szokás. Az egyik diákom dolgozatából tudok arról, hogy Galócáson a múlt század első felében húsvét harmadnapján a nők is locsolni jártak. Aznap a nők és leányok az út mentén várták az arra járó legényeket és házasembereket. Ezúttal fordult a kocka: a lányok a legényeket, a férjes asszonyok a férjeket öntötték le egy-egy veder vízzel. Tíz évvel ezelőtt az idősek még különösen ragaszkodtak ehhez a szokáshoz, igaz, már nem egy veder, hanem csak néhány csepp vízzel locsolták meg férjüket, amolyan tréfából. Otthon.