A történelem számos megrázó fejezete tanúskodik amellett, hogy nagy elmék szép kezdeményezései, és nem egy nép hősi erőfeszítései kudarccal végződtek a vezető erkölcsi fogyatékossága miatt.” (részlet Márton Áron püspök 1946. október 27-én, Marosvásárhelyen, Krisztus Király ünnepén elhangzott beszédéből).

Ha az elmúlt hetek eseményeire gondolunk, amely a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumban és vele kapcsolatosan történtek, láthatóvá válik, hogy a névadó püspök több mint 75 évvel ezelőtt elmondott homíliájában foglaltak nem állnak messze a kialakult helyzet lényegétől, amely apparens (látható) módon a ballagás dátumából ered, mégis más eredővel rendelkezik a mélységekben.

Merthogy mindenről beszélünk, csak a lényeg marad ki a diskurzusok tematikái közül. Túlgondoljuk a történteket, túlfűtjük magunkat, pedig a lényeg végig a szemünk előtt van, csak talán valahol megrekedünk, megelégedve a kommentháborúkban leírt szűkmarkú-véleményszerű két-három mondatnyi terjedelmet nem meghaladó szövegszörnyekkel és a meg nem érthetőség köntösébe burkolódzó inadekvát megnyilatkozásokkal.

Hiszen félünk, nehogy jaspersi határszituációkkal találkozzunk, mert akkor zsupsz, vége lesz mindennek. Kivehető mégis, hogy a főgimnázium jelenlegi helyzete, ügye határszituáció. A lényegfojtó látásmód valahogy mindennapjaink részévé vált: történik valami, s úgy ítéljük meg, hogy közben csak a hír/cím három szavát hallottuk/olvastuk.

Na de, míg meg lennék vádolva azzal, hogy pálcát török a sokaság fölött, megemlíteném, hogy ez nem teljesen így van. Azért vannak fontos tranziens (átmeneti) elemek. Ilyen tranziens „elem” – vagy ahogyan Márton Áron püspök fogalmazott: „erkölcsileg érett, lelkiismeretes és felelősségteljes tudatában élő emberek” – az maguk a főgimnázium, a szeretett „alma mater” tanárai.

Közülük – a teljesség igénye nélkül! – említésre méltóak dr. Markó Ilona magyar, Nagy Veronka történelem-, Szatmáry Annamária román- és dr. Tódor Imre társadalomtudományok szakos tanárok, akik minden, az elmúlt években végzett generáció számára meghatározó tudást, de a tudás mellett sarkalatos bölcsességet, világfelfogást és emberiességet adtak és adnak át a marcis tanulók számára.

Műveltté, bölccsé, a világban kellőképpen körültekintővé, megfontolttá, szociálisan – jó értelemben – érzékennyé, emberivé és mindezek mellett igaz emberré próbálják faragni a rájuk bízottakat. Erre épül az órán megfigyelhető oktatási stílusuk, a tanár-diák kapcsolatban megjelenő szívélyes attitűdjük és a mindennapokban elő-előbukkanó emlékük. Mert erőfeszítéseiket nem vesszük észre a hercehurcában, mert mindezek közepette, az általuk világosan közölt helyzet közepette is szívük szerint végzik hivatásukból fakadó munkájukat.

Juvenalis ókori római költő mondása juthat erről eszünkbe: „Quis custodiet ipsos custodes?” vagyis „Ki őrzi az őrzőket?” Van valaki, aki a diákokkal, a személyzettel, a tanárokkal szolidaritást vállalna? Erről feledkeztünk meg. Ez a szubsztancia – ha nevezhetjük így – elkerüli a figyelmüket.

Éppen ezért éreztem azt, hogy már szinte kötelességem – holott már nem vagyok az iskola diákja – ad personam szolidaritást vállalni legalább így írásban volt tanáraimmal, egykori diáktársaimmal, akik felett az elmúlt évszázad totalitárius rendszereit meghazudtoló intézkedésegyvelegek zuhataga megy végbe. Mert minden bizonnyal Montesquieu hanyatt vágná magát, ha tudná, hiába a hatalommegosztás elve – akárhogy is érvényesüljön a modern kori román oktatási struktúrákban – a 21. században még mindig az autokrácia ünneplése a méltóságteljes gesztuselégtétel egy neves és elismert főgimnáziumban. Augustus császár sem remélhetett ennél jobbat!

„[N]agy elmék szép kezdeményezései” mentek, mennek és talán fognak menni – merre? hát tönkre! –, ha a struccpolitikát folytatva nem vesszük észre, hogy a csíkszéki értelmiség fellegvárának tartott oktatási intézmény presztízsét engedjük, hogy kámforrá váljon. Mert „cinkos aki néma.” – mondta Jónás is Babits művében. A tanárok már figyelmeztettek.

A figyelmeztetés mögött ott van a megoldás. …és most nem is említem meg a megoldáshoz kapcsolódóan Márton Áron püspök már említett fenti írásrészletét; mindenki vonja le saját magának a konzekvenciákat, következtetéseket.

Hérakleitosz folyójába belelépni néha nem ártalmas. Csak éppen bele ne fulladjunk…

A Márton Áron Főgimnázium egykori diákja