Lázár-kúria: a hely, ahol valamikor a SMA volt

A Lázár-kúria és egyik lakója, Bónis Borbála. A házban négy generáció tanulja az együttélést.

„A taxisok szerencsére, megtanulták, hogy ne csak a SMA volt épületeként, hanem Lázár-kúriaként is ismerjék ezt a házat” – mondja beszélgetésünk elején Bónis Borbála, a Lázár-kúria egyik lakója, aki rögtön hozzáteszi, hogy „egyébként az emberek nagy része szinte semmit nem tud erről az épületről. A házat csak úgy emlegetik, mint az a szürke épület, ahol valamikor a mezőgazdasági gép- és traktorállomás volt.” Ez az épület kordokumentuma lehet egy olyan korszaknak, amit sokan felejtenének. Bizonyos szempontból talán még maga a ház is, de az nem megy egyik évről – évtizedről – a másikra...

„Haladéktalanul el kellett hagyniuk a házat”

A Lázár-kúria hányatott sorsa 1949 márciusában kezdődött, akkor, amikor a vadonatúj rendszer szolgalelkű csinovnyikjai felszólították az épület és a körüllőtte elterülő birtok gazdáit, hogy azonnal hagyják el a házat, mert ott szegényeknek fognak lakhatást biztosítani. „Soha nem laktak benne szegények, ez csak mondvacsinált indok volt arra, hogy szüleimet és testvéreimet kitelepítsék. Én a telepítés után két esztendővel születtem.”

Ahhoz, hogy teljesen megérthessük a taplocai Lázárok hányatott történetét, pár mondat erejéig vissza kell mennünk a 19. és a 20. század zivataros éveibe.

A 19. században Csíktaplocán lakott a két Lázár-testvér: a postamester, Domokos, valamint az országgyűlési képviselő, Dénes. Előbbi tulajdonát képezte a már említett Lázár-kúria, utóbbiét pedig a mostani, nemrég felújított taplocai művelődési ház. A kúriát Domokos fia, Lázár Miklós örökölte, akinek halála után lányaira – Jankára és Bertára – maradt az épület és a birtok.

„Közben édesanyám, Lázár Miklós másik leánya Bihar megyébe ment férjhez, Bónis Ferenchez. Két gyermekük már megszületett, amikor beköszöntött a kommunizmus, őket pedig kitoloncolták a bihari házukból. A rendőrség megkérdezte, hová szeretnének költözni, mire édesanyám Nagyváradot jelölte meg, abba viszont nem mentek bele. Végül Csíkszeredára esett a választásuk” – meséli a család történetét Bónis Borbála. A családot betuszkolták egy tehervonat vagonjába, aminek végállomása a Bărăgan-síkság volt, ám „egy mindmáig ismeretlen jóakarónknak köszönhetően az utolsó, szüleimet és testvéreimet is szállító vagont lekapcsolták, és Csíkszereda felé irányították”. Így érkeztek meg a taplocai Lázár-kúriába, ahol akkor Borbála nagynénje lakott.

Mindössze három hetet tölthettek a családi birtokon, ugyanis \'49 márciusának egyik estéjén jött a milícia, és megparancsolta, haladéktalanul hagyják el az épületet, mert oda a szegényeknek fognak lakásokat kialakítani.

Pereskedés, egy évtizeden át

1949-ben járunk tehát, amikor a Lázár-kúria egyik napról a másikra állami tulajdonná vált. Az első időszakban az épületben óvoda, majd kantin, aztán az agronómusok háza működött. „Az agronómus időszak még jónak mondható, mert akkoriban még úgy ahogy vigyáztak az épületre. Igazi csapást jelentett a házra az a periódus, amikor ezt a létesítményt jelölték a mezőgazdasági gép- és traktorállomás telephelyének. Emlékszem, amikor 1997-ben visszakaptuk az épület egy részét, az egyik szobában akkumulátorokat savaztak, egy másikban pedig egy traktor volt beállva. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az épületben a legnagyobb kárt nem a kommunizmus, hanem az azt követő hét esztendő tette” – vélekedik Borbála, aki édesapja halálakor, 1994-ben – mondhatni, akarata ellenére – átvette a stafétabotot, és megpróbálta visszaszerezni az ősi jussot.

„Édesapán rögtön a rendszerváltozás után eldöntötte, visszaszerzi a Lázár-kúriát, ám nem haladt egyről a kettőre. Én a kataszteri hivatalban dolgoztam, amikor apám meghalt, és fokozatosan belesodródtam a visszaszolgáltatási hercehurcába.”

Bónis Borbálának nincs túlzottan jó véleménye az akkori városvezetésről, mivel – mint fogalmaz –, csak hitegették. „Ezzel szemben Ráduly Robi – Csíkszereda mostani polgármestere, szerk. megj. – igenis segített, amit mondott, az nem volt hitegetés”.

Nos, hosszas pereskedés után a család 1997-ben visszakapta az épület egyik felét, 2003-ban pedig a másikat. Közben az örökösök, a három testvér (Borbála, Miklós és Ferenc) azon tanakodott, mi legyen az akkora teljesen lepusztult épülettel. Volt, aki azt szerette volna, hogy adják el a családi birtokot, végül mégis a felújítás mellett döntöttek. „Négy részben újítottuk fel a 460 négyzetméteres házat: először az unokahúgom lakását, majd testvérem, Feri részét, aztán az édesanyámét, végül az enyémet.” 2006-ra teljesen benépesült a ház, amelyben négy generáció lakik, akik „tanulják az együttélés szabályait”.

„Az volt a célom, hogy felejtsük a múltat”

2006 óta új lakói vannak az egykori senki földjének. Annak a területnek, amelyet évtizedeken keresztül mindenki szabadon használhatott. Megtehették, mert aminek nincs gazdája, az ugyebár mindenkié. Voltak, akik néhány métert ki is csíptek a Lázár-birtokból. „Amikor ideköltöztem, az volt a célom, hogy felejtsük a múltat, tekintsünk inkább a jövőbe. Valahol érthető, hogy a birtokviszony tisztázása után sokan érezték úgy, mintha idegen test került volna a közegbe.” Igen, mert az éveken át szabad prédaként használhatott területről sokan úgy gondolták, hogy az mindenkié. Aztán egyik napról a másikra kiderült, az egykori senki földjének jogos tulajdonosai vannak...