– Több mint tíz éve dolgozik együtt különböző előadások kapcsán a Csíki Játékszínnel. Hogyan kezdődött a viszonya a színházzal?

– A színházhoz való viszonyom gyerekkoromban kezdődött, édesapám a nagyváradi színháznak volt a művészeti vezetője. Úgyhogy én egy ilyen „klasszikus” színházi gyerek voltam. A színház szeretetét már gyerekkoromtól hordozom. Eleinte színésznőnek készültem, de most már örülök, hogy nem lettem az, mert nagyon érdekesnek találom a kulisszák mögötti életet. Rájöttem, hogy a rajzolás, a képi világ, a vizuális kultúra sokkal jobban érdekel. Hivatalosan történelem-rajzszakos diplomám van. Úgy lettem jelmeztervező, hogy néhány darabhoz jelmezeket terveztem, ezeket bevittem a debreceni Csokonai színház akkori igazgatójához, aki felvett tervezőasszisztensnek, jelmez-kivitelezőnek. Ez a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett velem, mert évekig dolgoztam a Csokonai színházban nagyon nagy nevű jelmeztervezők mellett, és gyakorlatban tudtam elsajátítani ezt a szakmát. Aztán az igazgató megbízott egy önálló tervezéssel egy Parászka Miklós rendezte előadáshoz. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, ő megbízott bennem, holott én még nagyon kezdő voltam akkor. Az évek folyamán aztán több előadást is csináltunk együtt Debrecenben is, majd Nagyváradon is. Aztán ebből a szakmai együttműködésből lett egy olyan fajta barátság, ami odáig vezetett, hogy Miklós egyszer megkérdezte tőlem, hogy nem lenne-e kedvem az akkor frissen alakult csíkszeredai színházhoz jönni dolgozni. Ez számomra nagy kalandnak számított az összes nehézségével együtt. Itt olyan fogadtatásban volt részem, hogy úgy éreztem, hazaértem, nekem itt a helyem. A mai napig az egyik legjobb döntés volt az életemben, és nagyon hálás vagyok, hogy újra és újra megbíznak egy-egy feladattal. Egy nagyon lelkes stáb van itt, akikről mondhatom, hogy a barátaim. Minden nehézség ellenére azon igyekeznek, hogy a legtökéletesebb munkát adják ki a kezükből. Nyilván összehasonlíthatatlan a helyzet egy magyarországi színházhoz képest, az embernek az összes kreativitását igénybe kell venni, hogy az itteni anyagokból, az itteni gépekkel, az itteni lehetőségekkel egy olyan látványvilágot tudjunk teremteni, amivel ugyanúgy megtiszteljük a nézőket, mint egy magyarországi, egyébként sokkal jobb körülmények között dolgozó színház.

– Miből áll egy díszlet- illetve jelmeztervező munkája? Felkérik egy előadás látványvilágának a megtervezésére, megkapja a szövegkönyvet... Mi történik utána?

– Elsőként, a szövegkönyv ismeretében, a tervező leül a rendezővel, hogy megbeszélje, hogy ő hogyan képzeli el a látványt: Hamletet korabeli ruhába öltöztetjük vagy ballonkabátba. Rögtön az elején tisztázzuk, hogy mégis melyik korszakot választjuk, vagy van-e egyáltalán kora annak a látványnak, amit szeretnénk a színpadon teremteni. Ezután jön az anyaggyűjtés folyamata, és amikor már úgy érzem, hogy megfogalmazódott valami bennem, elkezdek firkálni. Kezdődik a rajzolás része, a díszlet-jelmeznek a konkrét megtervezése. Különösen a díszletnél nagyon fontos, hogy a tervező olyan technikai megoldásokat ajánljon, amit meg lehet valósítani az adott színházban. Ismernünk kell a színház adottságait, körülményeit, a színpadot, a gyártási lehetőségeket. Van egy tervelfogadási rész, amikor a tervező bemutatja az igazgatóság előtt az elképzeléseit. És következik a legkényesebb rész: a költségvetés, az, hogy van-e erre pénz. Amikor megtörténik a költségvetés elfogadása, akkor indul az anyagbeszerzés. Ez nagy kaland, hogy honnan és milyen anyagokat, tárgyakat, cipőket, bútorokat, nyersanyagokat lehet beszerezni. Körülbelül négy hét alatt kell az egész dolgot lebonyolítani, amiből egy hét a főpróba. Az első öltözésre, amikor a színészek megkapják a ruhát és beáll a teljes díszlet, addigra nekünk elméletileg mindennel készen kell lenni. Ez a legkevésbé sem szokott így megtörténni, de azért igyekszünk, hogy őket is megbecsüljük annyira, hogy az utolsó percben ne kelljen új helyzettel szembesülniük. Számomra nagyon fontos, hogy lehetőleg legyen két-három nap a bemutató előtt, amikor minden tárgy a színész rendelkezésére áll. Tehát az a tárgy legyen a kezében, ami aztán az előadásban is „játszik”, az a ruha, amit a későbbiekben fog viselni, úgy mozogjon a díszlet, úgy változzon, hogy az őt már a játékban a továbbiakban ne zavarja.

– Mennyire kell hangsúlyozza a karaktert egy jelmez?

– A jelmeztervezők nagy csoportja két részre oszlik. Az általam ismert, jó színvonalon dolgozó tervezők között is van olyan, akinek az az elve, hogy ő nem szeretne semmit sem sugallni a jelmezzel első benyomásra. Tehát a karaktert nem akarja már első látásra megmutatni, hanem úgy gondolja, hogy egy viszonylag semleges jelmezben a színész jobban ki tudja bontani a karaktert. A másik csoportja a jelmeztervezőknek az, amelyik úgy gondolja, hogy a nézőnek már az első látványra valamilyen benyomást kell szereznie arról a szereplőről, mielőtt az megszólalna. Én inkább az utóbbit szoktam. Szeretem, ha a nézőnek van egy első benyomása a szereplőről. Nyilván a karakterformálása egy jelmeznek nagyon fontos, és az is, hogy ezzel a színész is egyetértsen. Számomra az a legnagyobb elégtétel, amikor a színész beöltözik, megnézi magát a tükörben, és azt mondja, hogy megvan a figura.

– Hangsúlyosabban kell-e figyelni ilyen tekintetben a mesejátékoknál?

– A mesejátékoknál valamivel nehezebb is a helyzet, mert a gyerekek kritikusabbak is, és ugyanakkor egy nagyon erős képi világhoz vannak szokva. A gyerekeknél nem lehet azt megengedni, hogy ne adjunk egy alapvető információt a szereplőkről, ugyanakkor fokozottan figyelni kell a látványra. Sajnos, gyakran elhanyagolják ezt a gyerekelőadások kapcsán. Egy gyerekelőadásra általában kevesebb pénz van, sokkal kevesebb energia van belefektetve a látványvilágba, ami nagy baj. Mert épp a gyerekelőadásokba kellene beleadni apait-anyait, és ebbe beletartoznak az erőteljes technikai hatások, a jó zene, a pörgős sztori. Nagyon igényesnek kell lennünk. Amióta Csíkban dolgozom, a legmunkaigényesebb és a leglátványosabb munkáim a gyerekelőadások voltak.

– Milyen a képi világa a Hanyistóknak?

– Ez egy 1700-as évekből származó igaz történet, több regényben is fellelhető. Röviden: az Eszterházy-kastély körüli mocsaras részen találnak egy kisfiút, aki ott él, alkalmazkodik az ottani életkörülményekhez. Különböző leírások vannak arról, hogy ő hogyan is néz ki, már szinte halszerű, és a bőre is már el van színeződve. A gyereket megpróbálják szocializálni. Beviszik a kastélyba, megfürdetik, felöltöztetik, megpróbálják megtanítani beszélni, az emberi szokásokra, de ez nem sikerül, mert visszaszökik a mocsárba, és soha többé nem látják. Ezt a történetet dolgozta fel az írónő, és tulajdonképpen mi kicsit visszanyúltunk ehhez az időszakhoz. Reneszánsz-jellegű díszletben, rokokó ruhákba öltözött figurákat teremtettünk, ami kiélezi ennek a történetnek az abszurditását. Ebbe a világba, ahol minden nagyon mű, az emberek viselkedése is művi, a protokoll szerint zajlik, bekerül ez a kicsi lény, aki nagyon naturális, eszköztelen, rendetlen és piszkos. Erre a nagy kontrasztra helyeztük a hangsúlyt. Kollégámmal, Balogh László debreceni szobrászművésszel egy nagyon elegáns, kifinomult tárgyi- és jelmezvilágot teremtettünk. 

Közönségtalálkozó

A Csíki Játékszín a premiert követően közönségtalálkozóra hívja az érdeklődőket, amikor is a színház előcsarnokában az előadás alkotóival lehet beszélgetni.