Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

22:32

A sereghajtó ellen szakadt meg a GYHK győzelmi sorozata

22:09

Gólfesztivált rendezett az Ágyúsok Bukarestben

21:56

Új Call of Duty a Game Passben, jobbá tett Star Wars-kaland – hétvégi videójáték-ajánló

21:47

Pontokat szerzett Újpesten a Csíkszeredai Sportklub

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Elhunyt a székelyudvarhelyi földrajztanár, akinek felépüléséért sokan összefogtak

Képeken a hétfő reggeli iskolabusz-baleset

Csíkszeredai szórakozóhelyeken, üzletekben és az utakon is razziáztak a rendőrök

Ráduly Erzsébet: az emberekben bízni kell

Medve megölése miatt is tett feljelentést a Hargita megyei környezetőrség

Tükörjég, torlódás – most aztán tényleg oda kell figyelni az utakon

A bíróság sem tartja törvénysértésnek a fakeresztek elhelyezését az úzvölgyi haditemetőben

Nem aprózták el: rögtön huszonöt százalékkal drágítottak a csíkszeredai taxisok

Ennyi pénzt kapnak a Hargita megyei települések a visszaosztásból

A soron következő három vasárnap fontosságáról

Székelyek a Don-kanyarban

A 27-esek Marosvásárhely főterén – útra készen a keleti frontra • Forrás: Berekméri Árpád-Róbert gyűjteménye

Pontosan 80 évvel ezelőtt kezdődött a doni katasztrófa, amelynek során a keleti frontra 1942 áprilisában kivezényelt magyar királyi 2. honvéd hadsereg állásai feladására, illetve visszavonulásra kényszerült. Ekkor a közvetlen frontvonalon már nem tartózkodott ott a marosvásárhelyi 27. tábori tüzérosztályból szervezett 27/2. könnyű ágyús üteg, de korábban számos példáját szolgáltatta a székely helytállásnak, vitézségnek.

Kocsis Károly

2023. január 12., 08:002023. január 12., 08:00

A kilenc könnyű hadosztályból, egy páncéloshadosztályból és egy kisebb repülőkötelékből álló magyar 2. hadsereg állománya eredetileg mintegy 207 ezer főt tett ki. Novemberben további 35–36 ezer fős kontingenst vezényeltek ki a nyári és őszi harcok veszteségeinek pótlására és a harcos állomány egy részének – amúgy meghiúsult – leváltására. Ez 63 menetszázadot és 87 munkásszázadot jelentett, amelyek az arcvonal mögé érkeztek meg.

Közel egyéves harci tevékenysége során a magyar 2. hadsereg 127–128 ezer fős veszteséget szenvedett el.

Ebbe beletartoztak a munkaszolgálatosok, a közel 50 ezer sebesült és a 27–28 ezer hadifogoly is; ez utóbbiak közül nyilván kevesen tértek haza. Igen nagy és fájdalmas veszteség ez, de még mindig jóval kevesebb a köztudatban szereplő, Hobo által is megénekelt, „fagyhalálba ment” kétszázezernél. Az is nehezen felülírható sztereotípia, miszerint a magyar 2. hadsereget – bár a német és a szovjet egységekhez képest lényegesen gyengébb kiképzéssel, felszereléssel, fegyverzettel bírt – eleve „halálba küldték”, mint ahogy az is, hogy az Uriv térségében 1943. január 12-én végrehajtott szovjet támadás következtében fejveszett menekülésbe kezdett volna; épp ellenkezőleg, hősi ellenállásának volt köszönhető, hogy sikerült elkerülnie az ellenség általi bekerítését.

A Don-kanyarban zajló harcokban egyetlen székelyföldi kiegészítésű, önálló alakulat sem vett részt, hiszen a magyar állam – a Romániával fennálló feszült viszony okán – fokozottan vigyázott arra, hogy ne kerüljenek harctérre

– szögezi le dr. Nagy József gyergyóremetei történész. Egyes székelyföldi származású honvéd katonák úgy vettek részt 1942-ben a keleti hadszíntér hadműveleteiben, hogy például 1940 után elmentek dolgozni az ország nyugati területeire, és ott sorozták be ottani alakulatba, amelyik később kikerült a Don-kanyarba, vagy valamilyen más okból a trianoni Magyarországon rendelkeztek állandó lakhellyel. Ezekbe az anyaországi alakulatokba sok észak-erdélyi románt is besoroztak, ami ellen a román állam tiltakozott. A magyar 2. hadseregben olyan gyalogzászlóaljak is voltak a Donnál, amelyeknél a legénység 20 százalékát erdélyi románok tették ki. Ugyanígy a román királyi csapatok soraiba dél-erdélyi magyarokat soroztak be, akik 1942–1943-ban részt vettek a sztálingrádi csatában, ahol a 3. és a 4. román hadsereg veszett oda ugyanabban az időben, összesen 158 ezer fős veszteséget szenvedve el a 253 ezer fős állományból.

Magyar katona orosz nőkkel a Don partján • Forrás: Fortepan/Erky-Nagy Tibor adománya

Dr. Nagy József felhívja a figyelmet olyan, székely származású hivatásos honvédtisztekre is, akik a két világháború között Magyarországon éltek, és akik anyaországi alakulatok élén kerültek ki 1942-ben a keleti frontra. Például a Sepsiszentgyörgy melletti Előpatakon született (1904), a családjától tízéves korában elszakadó Kásás Andor vezérkari alezredes egy könnyű hadosztály vezérkari tisztjeként; a brassói születésű (1898), de csíkmadarasi származású, a doni harcok idején a magyar 1. tábori páncélos hadosztályt vezető Horváth Ferenc vezérkari ezredes, később altábornagy; vagy a sepsiszentgyörgyi születésű Gáll Sándor alezredes. Ez utóbbi „kemény figura volt, egy lévai gyalogzászlóalj élén ment ki a Don-kanyarba, pár emberrel jött haza...” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az 1994-ben Budapesten elhunyt Kásás Andor a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Kásás Tamás dédapjának a testvére volt.) Nyilván, jóval többen vettek részt a harcokban, hiszen – és ezt már Berekméri Róbert-Árpád történész, az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi fióklevéltárának vezetője teszi hozzá – csak Maros-Torda vármegyéből hat tiszt szerepelt a 2. hadsereg veszteséglistáján.

Vitéz Gáll Sándor (Sepsiszentgyörgy, 1898. április 3 – Sződliget, 1962) az erdélyi bevonulás után mint ezred-elsősegédtiszt került a 27. székely gyalogezredhez. 1941. november 1-jén őrnaggyá léptették elő. A 2. hadsereg mozgósítását követően mint a rozsnyói 13/1. zászlóalj parancsnoka vett részt a doni harcokban. A hadműveleti területen 1942. október 29-én alezredessé nevezték ki. A visszavonulás alatt tanúsított vitéz magatartásáért a Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetésben részesítették. Alakulatának hazatérését követően, 1943. június 2-án Marosvásárhelyre került, ahol 1944. március 10-ig a 27/III. zászlóalj parancsnoki tisztségét töltötte be. 1944. március 11-én a mozgósított 57. gyalogezred parancsnokaként részt vett a galíciai, az erdélyi és a magyarországi hadműveletekben. 1944. november 1-jén ezredes. Alakulatával 1945. május 11-én, az ausztriai Unterheidnél szovjet fogságba esett, ahonnan június 20-án szabadult.

(Berekméri Árpád-Róbert: A marosvásárhelyi 27. székely könnyű hadosztály története megalakulásától 1944 szeptemberéig, Hadtörténeti Közlemények 2005/1–2.)

Egy székely alosztályt azért bevetettek

Ha székelyföldi alakulatot nem is, egy alosztályt azért bevetettek a Don-kanyarban 1942 második felében. A marosvásárhelyi 27/2. könnyű ágyús ütegről, illetve tisztikaráról, legénységéről van szó. Az üteg történetét feldolgozó Berekméri Árpád-Róbert közléséből tudjuk, hogy hétfős tisztikarát jórészt anyaországiak alkották, a 134 fős legénységi állomány mintegy 80 százalékát pedig székely és anyaországi honvédek tették ki, a többi 20 százalékát kisebbségiek, azaz észak-erdélyi románok és ruszinok.

Magyar katonák a Don-kanyarban 1942–43 telén • Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár – Zalai Megyei Levéltár

Az előzményeket Csarnai Márk történész foglalta össze lapunknak. A továbbiakban rá, valamint Berekméri Árpád-Róbert fentebb említett dolgozatára, illetve „Lesz még kikelet!” című, 2015-ben megjelent kötetére hagyatkozunk.

A második bécsi döntéssel kihirdetett igazságtételt követően Észak-Erdélyt és így a Székelyföldet is bevonták honvédelem szempontjából az ország vérkeringésébe.

A visszacsatolt területeken védelmére 1940-ben Kolozsvárott megalakították a IX. hadtestparancsnokságot. Alárendeltségébe tartozott a már említett 27. székely gyalogdandár is. Szintén Marosvásárhelyen működött a 27. tábori tüzérosztály. A belőle létrehozott 27/2. könnyű ágyús üteg 1942-ben vonult ki a doni hadszíntérre, mint a kassai 21. gyalogezred közvetlen tüzéralakulata. Az állomány 1942-ben, a nyári harcok idején komolyabb harci feladatot látott el. A kivonulás alatt, július 8-án az üteget szovjet légitámadás érte, ekkor halt hősi halált a háromszéki születésű György Dénes honvéd. Ő volt a székely üteg első hősi halottja.

„Másnap tovább indultunk kelet felé, és a Tim–Sztarij Oszkol–Osztrogozsszk–Kamenka–Szaguny útvonalon értük el a Dont. A véget nem érő gyalogmenetek, a rossz, homokos utak, a rossz víz, a teher teljesen kimerítette az embert és állatot egyaránt...” – emlékezett vissza Berekmérinek a marosvásárhelyi Imreh Sándor egykori 27-es tüzér.

Az üteg parancsnoksága Kologyezsnoje faluban rendezkedett be, itt a 23. önálló huszárszázadot támogatta, és itt építették ki a védőállásaikat is. Az üteg két lövege Bartha Árpád zászlós parancsnoksága alatt a Kolovert és Korabut között lévő hídfő védelmét látta el. 1942. július 24-én ismét támadás érte őket. A koloverti harcokban hősi halált halt Bán Márton és Keresztesi Gyula székely honvéd. Őket az ellenség előtt tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartásukért posztumusz a Magyar Kis Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki. A harcban maga a parancsnok, az érsekújvári születésű Bartha Árpád zászlós is megsebesült. Az ütközetben tanúsított bátorságáért Horthy Miklós kormányzó kitüntette a Magyar Koronás Bronzéremmel hadiszalagon a kardokkal, illetve megkapta a Tűzkereszt első fokozatát egy sebesülési pánttal. (Bartha Árpádot 1944 nyarán hadnaggyá léptették elő, 1945 májusában a németországi Rosenbergnél esett szovjet hadifogságba, ahonnan 1947-ben tért haza.)

A szovjet támadás következtében a székelyek csak érzékeny veszteséget szenvedtek, és harcban, rendezetten vonultak vissza. 1942 augusztusában az üteg két löveggel a kologyezsnojei híd védelmét biztosította. Itt újabb ellenséges támadás érte őket, de idejében sikerült visszavonulniuk. Az üteg mozdonyállása ezt követően, 1942 szeptemberében Hvoscsevatkára települt. Novemberben Sirokitól 5–6 km-re keletre új védőállást foglalt el, ahol 1943. január elejéig látott el folyambiztosító és vállalkozást támogató feladatokat. Ekkor Bugyennijbe irányították őket, hogy ködvető-kiképzésen essenek át, és legénységét beosztották a 102. ködvető-ezredhez. (A ködgránátot az ellenség vakítására, illetve saját csapatok leplezésére alkalmazták.)

1942 karácsonyakor Kalininben • Forrás: Berekméri Árpád-Róbert gyűjteménye

A szovjet csapatok urivi és scsucsjei áttörését követően Bugyennijt ki kellett üríteni. Az üteg ekkor Novij Oszkolba, majd Belgorodba vonult, ám a rendszeres légitámadások miatt Vorozsba környékére került át, ahonnan teljesen kimerülve, április 1-jén érkezett meg Ovrucsba.

„Rengeteget szenvedtünk. A nagy hideg és az éhség hamar levette az embert a lábáról. Aki megállt és leült pihenni, helyben megfagyott. Sokszor a szabadban éjszakáztunk, mert a németek miatt nem lehetett a házakhoz bemenni... Az utak mellett mindenhol fagyott lótetemek és hullák... Annyi erőnk sem volt, hogy az útból félredobjuk őket... Nagyon legyengültünk, mire elértük gyülekezési helyünket...” – idézték fel szenvedéseiket ugyancsak Berekmérinek Imreh Sándor és Bíró Ferenc volt 27-es tüzérek.

A maradék állomány májusában indult haza, 1943. június 10-én érkezett meg Marosvásárhelyre, a nyolc sebesülés mellett négy hősi halottat és tíz eltüntet hagyott a keleti fronton. Átszervezésüket követően ismét a galíciai hadszíntéren vetették be őket, de ez már egy másik történet.

Hősies helytállás

Csarnai Márk fontosnak tartja nyomatékosítani, hogy az urivi áttörés kétségkívül a magyar hadtörténelem legnagyobb emberáldozatot követelő tragédiáját jelentette, ám a gyászon túl vagy a gyász mellett meg kell emlékeznünk arról a hősies helytállásról is, amit a magyar honvédek tanúsítottak! „A hadsereg totális megsemmisülése és a honvédek fejetlen visszavonulása valótlan állítás, amit a szovjet megszállással berendezkedő kommunista rendszer emlékezetpolitikája kezdett el hangoztatni. Sajnálatos, hogy ez a káros szemlélet 1989 után is tovább élt. Rengeteg példa van arra, amely ezt a destruktív hozzáállást megcáfolja: a 23. gyalogezred Sztorozsevojétól délre tizenegy, harckocsikkal is támogatott szovjet rohamot vert vissza, január 14-én a déli órákban sikeresen kitörtek Oszkino irányába. A 12. tüzérezred több, harckocsikkal is támogatott rohamnak állt ellen. Az alakulat a 70 százalékos veszteség ellenére egészen a sötétedésig kitartott az állásaiban, és csak ekkor vonult vissza Jekatyerinovkába. A 19. könnyű hadosztály olyan elszántan védekezett, hogy a szovjet 219. lövészhadosztály csak súlyos helységharc árán tudta elfoglalni Jekatyerinovkát január 15-én. A 6. gyalogezred egy sikeres ellentámadást követően visszafoglalta Kolomejcevot. Január 16-án az 1. páncéloshadosztály, vállvetve a 26. német gyaloghadosztállyal Volcsje irányába ellentámadást indított, mellyel sikerült lassítani a szovjet támadást” – zárta gondolatait a Budapesten élő történész.

Egy orosz nő imája segítette haza

A 27/2. könnyű ágyús üteg legénységén kívül más székely katonák is kerültek ki a Don-kanyarba. A Lövétén 1908-ban született, Városfalván árván felnevelkedett (édesapja a galíciai fronton szenvedett hősi halált 1914-ben, a 82. székely gyalogezred katonájaként) Lázár Dénes történetét három évvel ezelőtt az unokája, Jakab Lázár mesélte el az uh.ro portálnak. A ’30-as években egy brassói autószerelő műhelyben dolgozott, a 2. bécsi döntést követően azonnal visszatért szőlőföldjére, ahol nyomban be is sorozták a magyar 2. hadsereg 9. számú fogatoltvonatosztály-parancsnokságához, Szászfenesre mint gépkocsivezetőt. A doni fronton ellátmányt kellett eljuttatnia az arcvonalhoz. Parancsnoka dicsérő elismerésben részesítette a „szovjet elleni háborúban az ellenség előtt teljesített átlagon felüli szolgálataiért”. Állítása szerint egy ötgyerekes orosz asszony imájának köszönhette, hogy épségben hazatért (1981-ben hunyt el), akinek Dénes bácsi komiszt, konzervet, cukrot adott, a köszönetképpen felajánlott ezüstgyűrűt viszont nem fogadta el. „Ekkor a nő letérdelt és keresztet vetett, imádkozni kezdett jótevőjéért” – elevenítette fel a történteket az unokája.

Az Udvarhelyi Híradó 2015. január 30-i számában Oláh István írt apósa, Hecser Zoltán („egy gépkocsizó tiszt Udvarhelyről”) viszontagságairól, idézett a naplójából: „Itt voltunk a hírhedt Don-kanyarban, mínusz harminc-harmincöt fokos hidegben. Kaptunk olykor légi- és partizántámadásokat is. Mi a 2. Hadsereg vonatparancsnokság kötelékébe tartoztunk, Szentágotai (dr. Szentágothay Márton – sz. m.) ezredes pk. és Jány kegyelmes legfőbb parancsnoksága alá. 1942. december havában megkezdődött a tervszerű visszavonulás Poltava irányába. Hogy mit jelent egy összeomlott hadsereg rendetlen visszavonulása – és még ráadásul különböző nemzetiségűek! – nagy hó, hideg közepette, rossz és kevés járművel, járhatatlan utakon, azt csak az tudja, aki ezt átélte, és élve menekült meg. Rettenetes látvány volt az a sok munkaszolgálatos, rongyokba burkolt és megfagyott emberek látványa…” A napló írójának sikerült hazavergődnie.

A 27/2. könnyű ágyús üteg tiszti kara és legénysége

Az üteg 7 fős tisztikarát dr. Bárkány Zoltán főhadnagy, ütegparancsnok; Bartha Árpád továbbszolgáló zászlós, elsőtiszt; dr. Ney Károly tartalékos főhadnagy, fogatostiszt; Vass Jenő tartalékos zászlós, felderítőtiszt; Scheffer Iván tartalékos zászlós, bemérőtiszt; dr. Hints Miklós tartalékos címzetes zászlós, 1. szakaszparancsnok és Jánossy Tibor tartalékos zászlós alkotta.

Magyar katonák Voronyezsnél • Forrás: Fortepan/id. Konok Tamás adománya

Mivel az 1943. januári visszavonulás során az üteg teljes, a gyalogezred szinte teljes iratanyaga megsemmisült, Berekméri Árpád-Róbertnek a 134 fős legénységi állományból csak 86 nevet sikerült rekonstruálnia. Ezek a honvédek is, mint sok ezer bajtársuk, derekasan helytálltak a doni pokolban, és tisztelettel, főhajtással tartozunk ténykedésükért, áldozatukért: Sárkány Antal tűzmester, Gyöngyös; Árpási Elemér László szakaszvezető – Nagyőrcén (Nagyrőce) született 1916-ban, édesanyja Molnár Erzsébet, megsebesült 1942. 07. 24-én Kolovertnél; Gulyás Károly szakaszvezető, Fülek; Guth József szakaszvezető, dunántúli; Horváth szakaszvezető; Márkodi János szakaszvezető; Zagyva ? szakaszvezető, Magyarország; Bálint Gyula tizedes, Nagyernye; Böjte Sándor tizedes, Marosjára; Burkáló Iván tizedes, Szlovákia; Cseke János tizedes, Marosvásárhely; Gál Ferencz tizedes – Ákosfalván született 1920. 09. 21-én, édesanyja Kiss Anna, Kijevben halt meg tífuszban 1943. 02. 16-án, ott is temették el az 12603. sírjelszám alatt; Holecsku József tizedes; Káduly Miklós tizedes; Szombathelyi Imre továbbszolgáló tizedes – 1912. 10. 17-én született Simonfatelepen, édesanyja Herr Éva; Pepiewkónál comblövéstől sebesült 1942. július 13-án; Vigh Zoltán tizedes; Bakó Ferenc őrvezető; Bartus Mihály őrvezető; Bece Dénes őrvezető; Bruder Mihály őrvezető; Csedő Lajos őrvezető; Dániel János őrvezető; Farkas József őrvezető; Finta János őrvezető; Füstös József őrvezető; Háromszéki János őrvezető – 1914. 06. 08-án született Torján, édesanyja Illés Mária, 1942. 07. 08-án Kurszknál bombaszilánk sérülést szenvedett; Imreh Sándor őrvezető, Marosvásárhely; Maki János őrvezető, Marosszentanna (Várhegy); Máté László őrvezető, Libánfalva; Palotás Gergely őrvezető – Jedden született 1921-ben, édesanyja Kali Eszter, megsebesült 1942. 07. 24-én Kolovertnél; R(B)öjte Sándor őrvezető; Tóth Balázs őrvezető; Zehman Antal tartalékos őrvezető – Püspöknádasdon született 1914-ben, édesanyja Aureur Anna, 1943. 01. 05-én eltűnt; Andrási ? honvéd, Budapest; Balázs ? honvéd (ezermester); Balázs László honvéd, Marosvásárhely (borbély); Bán Márton honvéd – Nyárádszeredában született 1914. 02. 15-én, édesanyja Bán Regina, Kolovertnél esett el szívlövés következtében 1942. 07. 24-én, Sirokijban temették el a 4502. sírjelszám alatt; Benedek M. Sándor honvéd – Kisbaconban született 1912. 02. 16-én, édesanyja Boda Anna, 1942. 11. 01-én a 103. eü. oszlopnak adták le a jobb lábszárának elgennyesedése miatt; Biró Ferencz honvéd, Körtvélyfája (2005-ben halt meg szülőfalujában); Cénian Mihály honvéd, dunántúli; Csűrös Jenő honvéd; Dániel ? honvéd, Székelykál; Demeter Ferenc honvéd – 1916. július 29-én született Szovátán, édesanyja Hajducsi Ágnes, 1943. január 5-én tűnt el Voronyezs környékén, majd március 3-án az I. 62. hadifogolytáborban meghalt; Dénes ? honvéd; Dobra János honvéd, Kelementelke; Dodó Ferenc honvéd, Mezőbánd – sérült, III. fokú fagyás a lábán; Erdős László? honvéd; Farcádi ? honvéd, Szentkirály (Bese); Fekete Gábor honvéd; Galaci ? honvéd (géppuskás szakasz); Gál Károly honvéd, Szentgerlice; Gergely János honvéd, Marosvásárhely (távházasság); Gothárd ? honvéd; Groszman Sándor honvéd, Marosvásárhely; Györfi Mihály honvéd, Korond; György Dénes honvéd – Bitán (Kézdiszentléleken?) született 1920. 04. 19-én, édesanyja György Róza, Kurszkban esett el bombarepesztől 1942. 07. 08-án, ugyanott temették el; Gyurka István – 1918. 04. 01-én született Mikóújfaluban, édesanyja Sorbán Mária, 1943. 01. 05-én tűnt el a voronyezsi kormányzóság területén; Horváth József honvéd, Barcs (szíjgyártó); Jánosi Imre honvéd – Csejden született 1916-ban, édesanyja Magyarosi Regina, légnyomást kapott Kurszknál 1942. 07. 08-án; Jánosi ? honvéd, Székelykál; Kacsó Béla honvéd, Marosvásárhely; Kapcsos honvéd, Máthészalka; Kardos ? honvéd (fegyvermester); Katona Lajos honvéd – Nagyszebenben született 1913. 12. 12-én, édesanyja Sinka Ilona, 1942. 07. 24-én Kolovertnél gránátszilánktól sérülést szenvedett; Keresztesi Gyula honvéd – Marosvásárhelyen született 1913. 05. 17-én, édesanyja Pallos Róza, Kolovertnél esett el aknaszilánktól 1942. 07. 24-én, Sirokijban temették el a 4503. sírjelszám alatt; Kirner ? honvéd, Üvegcsűr; Koss (Kass) ? honvéd (cipész); Kovács I ? honvéd, dunántúli; Kovács II ? honvéd, dunántúli; Kovács III ? honvéd (szakács); Krisnyák János honvéd, Pécs; Ludvig ? honvéd (írnok); Magyari Dénes honvéd – Székelykálban született 1917. 06. 15-én, édesanyja Nagy Berta, 1942. 10. 01-én sárgasággal kórházi kezelésre szorult; Marshall István honvéd, Marosvásárhely (később Csíkszeredában lakott); Márkodi ? honvéd, Márkod; Meleg Lajos honvéd – 1919, Kutyfalva, édesanyja Kocsis Anna; Németh János honvéd (szakács); Nyág ? honvéd, Nagyernye; Palotás Ferencz honvéd, Jedd; Pánczél Jenő honvéd, Marosvásárhely – megsebesült Kamenkanál 1942. 06. 29-én?; Préda Imre honvéd; Raduc ? honvéd, Marosvásárhely; Sebestén(y) Zoltán honvéd, Cserefalva; Simon Domokos honvéd – Nyárádbálintfalván született 1921-ben, édesanyja Mészáros Amália, 1942. 06. 29-én Kamenkanál lórúgástól gyomorsérülést szenvedett; Sütő József honvéd, Vajdaszentivány; Stefan ? honvéd (kerekes); Szabó Endre honvéd – Bodoson született 1917. január 17-én, édesanyja Nagy Jolán, Kurszknál 1942. július 8-án sebesült bombaszilánktól; Szabó ? honvéd (bemérő); Szabó ? honvéd (éllovas); Szabó István honvéd – Körtvélyfáján született 1920. 02. 27-én, édesanyja Szabó Katalin, 1942. 10. 04-én szilánksérülést szenvedett; Tamás Béla honvéd – 1916. szeptember 16-án született Csíkszentmártonban, édesanyja Marton Róza, 1943. január 24-én Belgorodban, a 102/1. német ködvető osztály kiképző központjában a jobb karját egy bajtársa által kilőtt lövedék szakította el; Toth ? honvéd, dunántúli; Toszó József honvéd, Backamadaras; Török Benjamin honvéd, Szentháromság.

Köszönettel tartozom Berekméri Árpád Róbertnek a cikk előzetes átolvasásáért, a hibák kijavításáért. Könyvéről bővebben itt olvashatnak.

Belföld