A toll végén: G. Szabó Ferenc

Első verseim az Ifjúmunkás hetilapban jelentek meg, majd A Vers, Várad, Erdélyi Toll, Aranypor, Kis Lant irodalmi folyóiratokban, novelláim a Romániai Magyar Szó napilap Szabad Szombat és Színkép című irodalmi mellékleteiben. Publicisztikai írásaimat a Romániai Magyar Szóban, majd a Háromszéki Figyelő hetilapban, a Háromszék és a Székely Hírmondó napilapokban publikáltam.

Köteteim: Létdac (versek, 2014), Félre az útból! (novellák, 2016), Higanyidőben (versek, 2017), A székely nevettető (Gidófalvi Jancsó Pál-antológia, összeállítás, 2018).

A gyomor

Az esküt román nyelven tette le. A lényege az volt, hogy élete árán is meg kell védje a román hazát. Az eskü az komoly dolog. Azt nem lehet csak úgy megszegni. Az is nevetséges mentség, hogy Isten nem ért románul. Az ezredes még azt is kijelentette az első reggeli sorakozón, hogy a kaszárnya területén csak románul szabad beszélni. Aki nem román, és e törvényt nem szegi meg, az normális kaját kap, még desszertet is, ha engedelmes. Szóval, babra ment a játék, és volt értelme is a parancsnak, csak engedelmeskedni kellett. Szép volt így a katonaság, mindig jóllakottan aludt el.

Olvasta egyszer valahol, hogy beült valaki egy templomba, az ablak melletti második padsorba bal felől, de arra sem volt ideje, hogy elkezdje a szokásos nézelődést, mert a háta mögött valaki azt mondta, az a hely, ahol ül, le van foglalva, és pár perc múlva érkezik a bérlője. A cikk oktató szándékkal volt írva, hogy az ilyen kellemetlen helyzetet az emberek elkerüljék, és intézzék el előre az anyagiakat, mielőtt Istenhez közelednek.

Író ismerőse is mondta, írni sem lehet csak úgy. Nem olyan egyszerű, mint ahogy azt egyesek gondolják. Előre meg kell ismerni a piacot. Azt, hogy ki merre húz, és kit-mit szolgál. Aztán a szerkesztő nyelvén kell írni. Amikor a szerkesztő jelt ad, az időt is ő határozza meg.

Megtanulta úgy elzárni gondolatait, hogy azok soha ne tudjanak felszínre törni, mert azokat, ha ebben a kemény létrendben valaki megismerné, nem kapna enni. S ő bizony élni és enni akar, bármi áron, ha már megszületett.

Palackposta

Lubickoltunk valami ragacsos lé(t)ben

mint székely sámánok a transzban

kedveltük magunkat s szerettük

reggeltől estig újra és újra

a menő mítoszokat

mint vajat kenyérre kentük s ettük

a székek állomásain 

klóros vizet ittunk

mint ködben virágon a méh

nem láttunk messze

tömtük hasunkat (álom) mézzel

s böfögtünk elégedetten

Végzet

Szőnyegporolás, piacozás, szánkózás,

majd az sem lesz…

Szürke, kopott zakó, ujjnyom a kilincsen,

az emlékfüst oszlik,

a vasárnapi cipőt belepi a por.

A könyvespolcot átrendezik,

a szemüveg a szemetesben kerül,

a kedvenc szék a tűzbe.

Árván maradt mondatok,

…aztán annyi sem.

Szivárványpadon

(Anyunak)

Ott is

fogod a kezem

valahol

egy égi padon

mosolyodat

lelkem fonott kosarában

takargatom

mindig együtt

elválaszthatatlanul

vagyunk-leszünk

kezedet fogom

én is ott is

égi szivárványpadon