Vidnyánszky: színházba járó nép vagyunk

Fekete Péter szerint a nemzeti intézmények feladatai közé tartozik az is, hogy megtanítsák mindazokat, akik még nem ismerik, a különböző előadó-művészeti műfajok értésére, nyelvezetére. Ezért természetesnek tartja, hogy ezek az intézmények együttműködjenek.  

Semmiképp nem konkurenciái a közönség elszippantása kapcsán egymásnak, mert ha a néző jó előadást lát valahol, kedvet kap és elmegy máshová is. Ha egy alacsony színvonalú előadást lát, akkor azt mondja, ez a szint és ez rávetül a többi előadásra is – mutatott rá Vidnyánszky Attila. „Sokszor elmondtam már mennyire színházba-járó nép vagyunk. Az eladott jegyek száma az öt millió körül van évente Magyarországon. Az elmúlt néhány év egy növekvő tendenciát mutat. Azért kell szurkolnunk, hogy minél magasabb szinten művelje a kolléga a műfajt és a saját színházát.”

Lőrinczy György is az együttműködésben hisz. „Volt egy kezdeményezésem, csak nem tudtam a bérletindításig megszervezni, de nem adom föl: a nemzeti intézmények csináljanak együtt egy évadbérletet.” A jelenlevők – Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával közösen, akit telefonon keresztül kerestek meg – megerősítették szándékukat, hogy szeretnék a közös bérlet létrehozását.

A moderátor felvetette, gyakran olvasható az, hogy a magyar színház krízisben van, miközben a nézőszám és az előadások, bérletek száma nő. „Hogy értelmezzük ezt a kettőt? Egyfelől mintha lenne egy ilyen értelmiségi kör, amelyik kritikusnak látja a magyar színházi előadó-művészet művészeti életét, másfelől a nézők pont az ellenkezőjét jelzik vissza.”

A Nemzeti Színház igazgatója elmondta, mennyiségileg nagyon jól teljesítenek a magyar színházak, minőségileg pedig – akár külföldről nézve – az egyik színházi nagyhatalomnak számít. „Ha ostorozzuk magunkat folyamatosan, az se baj, de lehet és mindig van előrelépési lehetőség. Volt húsz év, amikor a színházak repertoárját borzasztó szintre züllesztettük le annak kapcsán, hogy azt hazudtuk, ez kell a közönségnek. Alámentünk a végtelenségig a közönség ízlésének, egy hamis képet próbáltunk a nagyon értő nézőnkről kialakítani. Ez az elmúlt öt-nyolc évben jó irányba kezdett változni. Én szenvedélyesen tanulmányozom a vidéki és más színházaknak is a repertoárját, mindig kíváncsi vagyok ki mit csinál, és azt látom, kicsit jobb a helyzet. Nyilván lehet előrelépni, nemzetközi fesztiválból nagyon kevés van, abból sokkal többet kéne csinálni. Ha Romániára gondolok, akkor itt minden nagy városban van nemzetközi fesztivál. Valamiért ez nálunk Magyarországon nem alakult ki. Ilyen értelemben zártabbak voltunk a kelleténél, de lehet előre lépni ilyen szempontból is.”

Az Operettszínház igazgatója hozzátette, azért éreznek bizonyos emberek krízist, mert azt gondolják, hogy úgy kéne minden működjön, mint húsz évvel ezelőtt. Nem krízis van, hanem változik a világ és a világgal együtt a színház is. Minden nap meg kell az aktuális kihívásokkal és a nézők változásával küzdeni és ki kell találni, ez mitől lett értékes és újszerű. „A krízis a színházi szekértáborozás és az ízlésklikkek miatt lehet. Van akinek elvileg be kell állni egy valamilyen klikkbe, vagy a Teátrumi Társaságba, vagy a Katona vonzáskörébe, vagy a független színházaknak a vonzáskörébe és ott kell leélni az életét, lehetőleg szóba se álljon a másikkal, aki szintén színházcsináló. Ez az ami nekem szinte élhetetlen és amiben én egyáltalán nem hiszek. nagyon fontos lenne, hogy ezekből a klikkekből és szekértáborokból kitörjünk.”

Vidnyánszky a téma kapcsán hangsúlyozta, hogy van egy konkrét, a szakma jövőjét érintő kérdés: milyen irányba fog mozdulni a színházi világunk? „Született egy színházi törvény 2008-ban a mostani előtt, amely a feje tetejére állította a magyar színházi világot. Ez a meglévő struktúrákat lebontotta volna és a prioritásokat áthelyezte volna a projektvilág felé, egyfajta francia modell szerint. Ezzel háborúztunk éveken keresztül, így szakadtunk szét és így született meg a Teátrumi Társaság. Nem értettünk azzal egyet, hogy a francia projektszínház felé akarják elmozdítani a magyar színházi életet. Elmondtuk, hogy a struktúra milyen fontos, az a meglévő kincshalmaz, amely az elmúlt másfél évszázadban fölhalmozódott, és jó volna, ha a társulati lét, a kőszínházak képeznék a kiindulópontot. És ahhoz képest aztán volnának alternatívák. Vissza lett állítva a törvény által az eredeti helyzet. De ennek a konkrét  szakmai kérdésnek a kapcsán azért kőkemény háború van. A kiegyezés első nagy lépése lenne, ha a Teátrumi Színházi Társaság és a Magyar Színházi Társaság közösen deklarálná azt, hogy a struktúra nagyon fontos. Olyan téboly volt, meg akarták szüntetni a társulatokat a Budapest környéki városokban. Ezt mi megakadályoztunk, és ennek kapcsán nagyon nagy a szakadék. És rögtön kevesebb volna a szekértábor, hogyha kimondanánk, azt hogy jó. Minden más kapcsán vitatkozhatunk, de van egy alap dolog, mert ez a jövő.”