Ami egyeseknek öröm, az másoknak bánat volt

– A határokon túl egyelőre kevéssé ismert az OSA Archívum. Hogyan mutatná be röviden? Volt már korábban is a külhoni magyarságot érintő tárlata?

Mink András: Az OSA Archívum a budapesti Közép-európai Egyetemhez kötődő, 1994-ben létrejött intézmény. Gyűjteményének fő részét az egykori Szabad Európa és Szabadság Rádió müncheni kutatóintézetének anyagai képezik, amelyet azóta számos fontos emberi jogi gyűjteménnyel egészítettünk ki. Az OSA Archívum gyűjteménye 8 folyókilométeren mintegy negyven különböző nyelven tartalmaz a második vilgáháború utáni történelemre, a Szovjetunióra és a volt csatlós országokra, kommunista rendszerekre, illetve az ellenzéki mozgalmakra vonatkozó korabeli archív sajtó- és levéltári anyagokat, audiovizuális forrásokat. Ilyenformán az OSA Archívum ma a világ egyik legnagyobb hidegháborús és kommunizmus-történeti gyűjteménye. Fennállásunk óta igyekszünk történeti kiállítások rendezésével is közelebb hozni a közönséghez a közelmúlt, a 20. század magyar és egyetemes történetének fordulópontjait, fontos momentumait. Profilunkhoz illően eddig a második világháború utáni fejleményekre és a kommunizmus bukása utáni történésekre összpontosítottunk. A második bécsi döntésről szóló kiállításunk az első ebből a műfajból, amelyik egy 1945 előtti eseményt próbál felidézni.

– Milyen céllal rendezték meg a VISSZACSATOLÁS – Észak-Erdély 1940 című kiállítást? Hogyan állt össze a tárlat anyaga?

Mink András: A kommunista rendszerek bukása utáni két évtized történetpolitikai, ideológiai fejleményei, a történeti ismereteknek és tudatnak a közép-kelet-európai régióban mindenütt fellelhető torzulásai arról győztek meg bennünket, hogy nemcsak a kommunizmus történetével, illetve a szocialistának mondott pártállami rendszerek utóéletével érdemes foglalkoznunk, hanem mindennek az előtörténetével, a második világháború előtti korszakkal is. A pártállami évtizedek alatt az elhallgatás és a történelemhamisítás, amely ezekre a rezsimekre oly jellemző volt, kiemelten vonatkozott a második világháború előtti időszakra. Az 1989–90-es világtörténelmi fordulat után két fejlemény tanúi lehettünk: örvendetesen szabaddá vált a beszéd és a kutatás ezekben a témakörökben, ám ezzel egyidejűleg a történeti múlt revíziója – nem függetlenül attól a csalódottságtól, amely a rendszerváltás utáni korszakot mindenütt kísérte – hamis legendák táptalajává is vált. A nemzeti tudat torzulásai, sérelmi attitűdöktől felfűtött és a történelmi ismeretek hiányáról tanúskodó történeti narratívák egyre szélesebb körben terjedtek, nemcsak Magyarországon, hanem különböző mértékben szinte mindenütt a régióban. A második bécsi döntés nemcsak rendkívül fontos eseménye volt a magyar és a román nemzet második világháborús történetének, amelynek következményei mindmáig jelen vannak, hanem ebben a mikrotörténetben mintegy sűrítve lehet tetten érni mindazokat a problémákat, amelyek ma is nagymértékben akadályozzák azt, hogy a térségben élő népek higgadtan és kritikusan nézzenek szembe saját múltjukkal. Ez ugyanis előfeltétele az egészséges nemzettudat kialakulásának. Ezért is kértünk föl magyar, erdélyi magyar és román történészeket egyaránt, hogy működjenek közre a kiállítás összeállításában.

– Ön korábban is jól ismerte ezt a korszakot. Érték-e mégis meglepetések, tudott-e meg új dolgokat a tárlat anyagának összeállítása során?

L. Balogh Béni: Az anyaggyűjtés során több ismerősömről, barátomról is kiderült, hogy a szülei, nagyszülei 1940-ben Dél-Erdélyből menekültek át Magyarországra, vagy pedig honvédként részt vettek az észak-erdélyi bevonuláson. Féltve őrzött fényképalbumok, megfakult naplójegyzetek kerültek elő családi irattárakból, amelyek személyes élményekkel gazdagítják a kiállítás anyagát. Általában az a tapasztalatom, hogy az elmúlt években örvendetes módon Magyarországon és Erdélyben is nőtt az érdeklődés a 20. századi magyar történelem iránt. Az 1940−1944 közötti észak-erdélyi „kicsi magyar világ” a köztudatban azonban nem egy történelmileg „lezárt” korszak, hanem olykor ma is szenvedélyes viták tárgyát képezi. A témát kutató történészek, levéltárosok számára ezért is különösen fontos a „sine ira et studio”, azaz a pártatlanság elvén alapuló megközelítés. A kiállítás – amelyre ezúton is szeretettel meghívjuk a Csíki Hírlap olvasóit – elsődleges célja éppen az, hogy elfogultságtól mentes képet közvetítsen, és bemutassa a korabeli események árnyoldalait is.

– Van olyan fotó vagy dokumentum, amit különösen becsesnek tart, amit kiemelne?

L. Balogh Béni: Felbecsülhetetlen értékűnek tartom az OSA Archívum tulajdonát képező, a honvédség bevonulását dokumentáló gazdag fényképgyűjteményt. Külön kiemelném továbbá a korabeli amatőr filmfelvételeket, amelyek a Hadtörténelmi Levéltárból, valamint az OSA Archívumából kerültek elő. Mint említettem, magánszemélyektől − így csíkszeredaiaktól − is kaptunk fényképmásolatokat és egyéb fontos dokumentumokat, amelyeket nagyra értékelünk és ezúton is köszönünk. Mint ahogy köszönettel tartozunk a Csíki Székely Múzeum munkatársainak is az önzetlen segítségükért.

– Az észak-erdélyi, és így a székelyföldi magyarok is kitörő lelkesedéssel élték meg a visszacsatolást, s a bevonulás pillanatai évtizedek múltán is megdobogtatják a szíveket. Mégis, a bécsi döntés reális értékelői szerint a helyzet már akkor sem volt éppen \"rózsás\", sőt, még a székelyek közt is akadt, aki, ha nem is adott hangot neki, de érzékelte a bevonulás visszásságait. Hogyan értékelné ma ezeket a napokat, és az ezt követő négy évet?

L. Balogh Béni: Az észak-erdélyi magyarok túlnyomó többsége valóban eufórikusan, túláradó örömmel fogadta a második bécsi döntést, és azt a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élte meg. Az „anyaországhoz” való csatlakozás elsősorban azt jelentette számukra, hogy attól kezdve szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Gagyi József kutatásai szerint a kilencvenes évek első felében a legtöbb székely egyöntetűen pozitív módon viszonyult az 1940-es sorsfordulóhoz. „Olyan boldog sosem volt és sose lesz az ittvaló nép, mint akkor” − emlékeztek vissza az idősebbek. És ezt minden bizonnyal ma is így érzik. A pozitív képen alapjában véve az sem változtat, hogy a honvédség bevonulását követő mintegy négyéves időszakban az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek („szebb jövő, kell-é neköd facipő”), később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, az „anyaországi” tisztviselők (az ún. „ejtőernyősök”) gyakran lekezelő, pökhendi modora vagy a katonáskodás során nemegyszer tapasztalt kíméletlen bánásmód miatt. A visszatérés felett érzett általános örömöt sok szociáldemokrata vagy éppen kommunista érzelmű észak-erdélyi magyar munkás, tisztviselő is osztotta. A dél-erdélyi magyarokon viszont mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt: a legtöbben közülük a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg a második bécsi döntést. Ami egyeseknek öröm, az másoknak bánat volt. A történészeknek az a feladatuk, hogy árnyaltan, higgadtan értékeljék a korszakot.

A VISSZACSATOLÁS – Észak-Erdély 1940 című tárlat a Centrális Galériában (Budapest, V. ker., Arany János utca 32. sz.) tekinthető meg október 10-ig.