„Mindjárt melléd feküszöm, Áron...!” – Tamási Áron halála és temetése

Tamási május 26-án halt meg a budapesti kórházban. Halálhírét még aznap bemondta a Szabad Európa Rádió, Székelyföldön az emberek innen szereztek tudomást az író elhunytáról.

A 2010-ben, 88 éves korában elhunyt dr. Bakk Takács Sára orvosnő 1997-ben jelentette meg Hazulról haza című visszaemlékezését, amelyben részletesen elmeséli a Bakk család és Tamási Áron kapcsolatát, illetve utóbbi temetését – azt ugyanis ő szervezte meg.

A koporsót szállító vagont „eltérítették”

Mai napig tartja magát az a történet (bár száz százalékosan még senki nem bizonyította be, pedig maga Sütő András is foglalkozott vele a kilencvenes években), hogy a Tamási Áron koporsóját szállító vagont a névhasonlóság miatt Lupény településre küldték, a Zsil völgyébe. Június 2-án az írót elbúcsúztatták a Farkasréti temetőben (ezen a szertartáson testvérei is részt vettek), majd a koporsóját szállító szerelvény június 7-én a Nyugati pályaudvarról indult Romániába. A határátlépés után kezdődött a bonyodalom, ugyanis a koporsó átkerült egy romániai tehervagonba, és ez ment Lupényba – a Zsil-völgyi város állomásán csak 8-án sikerült egy Segesvárra tartó szerelvényhez csatolni.

A Tamási Áron holttestét szállító szerelvény 1966. június 9-én, csütörtökön (aznap Úrnapja volt) késő este futott be a székelyudvarhelyi vonatállomásra, onnan teherautó vitte a református temető ravatalozójába.

Az utolsó út – haza

A temetés június 10-én, pénteken volt, Udvarhelyről reggel teherautó vitte a koporsót Farkaslakára – a lassan haladó, kalotaszegi varrottassal borított platójú gyászgépkocsi délre ért a templomhoz, ahol a koporsót a ravatalra helyezték, mellette az író egykori osztálytársai álltak (erről fénykép is fennmaradt).  

A szertartás délután 3 órakor kezdődött, a falu plébánosa, Birton István mondta a búcsúbeszédet. A temetésen a romániai magyar irodalom és közélet olyan nagyságai voltak jelen, mint Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Kányádi Sándor, Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Lajos és mások – és természetesen jelen volt rengeteg egyen- illetve civilruhás milicista és szekuritátés. A koporsó sírba helyezésénél állítólag az hangzott el Nagy Imre festőművész szájából, hogy „mindjárt melléd feküszöm, Áron...!” Báró Kemény János, a marosvécsi Helikon-találkozók házigazdája maradt legtovább a sírhantnál.

A sír mellett 1974-re lett kész a Szervátiusz Jenő és fia, Tibor által megalkotott Tamási-emlékmű: ez egy több mint nyolctonnás kőtömb, amit a Hargitáról vittek Farkaslakára, a két szobrászművész az író műveinek hőseit véste a kőbe – minden bizonnyal az idők végezetéig.  

Tamási Áron kultusza a székelyföldi íróké közül ma is kétségkívül a legnagyobb: utca, iskola, színház, szobor őrzi emlékét, sírja és a mellette álló Szervátiusz-alkotás, a két cserefa nemzeti zarándokhelynek számít, amelyeket évtizedek óta gyakorlatilag naponta keresnek fel a turisták – Tamási azon kevesek egyike, aki az utókortól is megkapta a neki járó elismerést. Könyvei, színdarabjai ma is népszerűek, újabb és újabb kiadásokat érnek meg, és történeteit, novelláit, regényeit ma is mindenütt olvassák, ahol magyarok élnek.   

Amúgy meg kinek írtak még ilyen szépet? „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek.” (Kányádi Sándor: T. Á. sírjára)

(Cikkünkhöz felhasználtuk Sipos Lajos: Tamási Áron – Élet- és pályarajz – 2006 című tanulmányát)