A magyar méhészet atyja volt: 35 éve hunyt el az erdélyi születésű Örösi Pál Zoltán

Örösi Pál Zoltán tehát már elkötelezte magát a méhek mellett, a Budapesti Tudományegyetem természetrajz-földrajz szakára jelentkezett: 1922 és 1926 között járt az egyetemre, fő tantárgya az állattan volt, 1929-ben summa cum laude minősítéssel doktorált, a dolgozatát pedig – mi másból? – méhészetből írta, pontosabban az álanyáról (a petéző munkásméhet nevezik így – szerk. megj.). Ekkoriban, egyetemistaként már cikkei jelentek meg a Méhészet szaklapban, sőt annak főmunkatársa is volt. „A gimnázium két utolsó évében és az egyetemi éveim alatt önmagamat tartottam fönn, tanítványokat vállalva és szakcikkeket, könyveket írogatva” – derül ki rövid önéletrajzából, amelyben arra is utal, hogy minderre azért kényszerült, mert apja elveszítette állását. Annyira nehéz anyagi helyzetben volt, hogy 1927-ben, tanári alap- és szakvizsga után a híres Debreceni Református Kollégium bentlakásában lett internátus-felügyelő, majd az egyetem állattani intézetében dolgozott („egy fillér fizetés nélkül”): volt tanársegéd, „fizetéstelen gyakornok”, tiszteletbeli tanársegéd és tiszteletbeli adjunktus.

Debrecenből Berlinbe és Kolozsvárra

A debreceni évek alatt magántanári képesítést is szerzett. „Megélhetésemet néha belföldi tudományos kutató ösztöndíj, irodalmi munkásság és óraadás tette nagyon szűkösen lehetővé” – írja életének erről a szakaszáról, majd 1933-tól kezdődően, egészen 1944-ig állami ösztöndíjasként több alkalommal is dolgozott Berlinben, a Biologische Reichsanstalt méhbetegség-kutató laboratóriumban. Ekkor már a tudományos, egyetemi körökben nagyon ismert volt a neve, az első kötetei (A méhellenségek és a köpű állatvilága, 1939, A méhek etetése cukorral, 1942, Az egyszerű anyanevelés, 1943) is megjelentek. Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári egyetemre is járt tanítani, az állatrendszertani intézet adjunktusa is volt, ugyanebben az időben az Erdélyi Méhész Egyesület alelnöke lett, illetve a Méhészeti Közlöny szerkesztője.  

Örösi Pál Zoltán végül Gödöllőn, az ottani egyetemen helyezkedett el: 1942-től 1972-ig a gödöllői Méhészeti és Méhbiológiai Kutatóintézet, illetve az átszervezés után a Kisállattenyésztési Kutatóintézet Méhtenyésztési Osztályának vezetője volt. Mivel ekkor már nem zavarhatták a fiatalkori anyagi problémái, kutathatott, dolgozhatott kedvére – munkássága gyümölcse hamarosan megszületett, hiszen

Cikkei már egyetemi hallgató korában is jelentek meg, főleg 1924-től kezdődően, a Méhészet szaklapban – a lap 1944-ben megszűnt, de 1954-ben újraindult, az akkoriban Gödöllőn dolgozó tudós lett a szerkesztője, egészen 1981 márciusáig. Partra szállottam, levonom vitorlám címmel írt egy búcsúcikket, amelyben egyfajta mérleget is vont: 57 éves szerkesztői idejéből 27-et töltött a lapnál. „Arra kell törekednem, hogy félben levő tudományos munkáimat befejezzem” – írta a cikkben, és ezt is tette, illetve (már korábban is) nyugdíjas éveiben tudományos tanácsadóként tevékenykedett. A méhészettel foglalkozó cikkeinek száma meghaladta a háromezret (!), számos idegen nyelven is megjelentek, többek között angolul, németül, franciául, spanyolul és héberül, szakirodalmi tevékenysége óriási. A Méhek között című könyve eddig nyolc kiadást ért meg.

Mint egy-egy szakma nagy öregjét, őt is Tanár úrnak becézték az ismerősei, diákjai. Nagyon későn, 54 évesen nősült meg, de gyereke nem született, a hetvenes években többször is járt szülőföldjén, főleg szakmai utakra.  

1986. április 13-án, 82 éves korában Budafokon hunyt el.

A Méhészet szaklap többek között a következő szavakkal búcsúzott el az idős tudóstól: „Eredményeit szívós, az átlagosat messze meghaladó munkával érte el. Életét a tudománynak áldozta, a család, az egészség, a pihenés, a szórakozás rovására. Sokat dolgozott, gyakran az éjszakába nyúlóan, nem ismerve szabadságot, ünnepet, hétvégét, betegséget.”