Világi és mégis egyházi: Kovács Orsolya Istennek szentelt élete

„Már előzőleg a Református Kollégiumba mentem középiskolába, mert ezt láttam alkalmas helynek az istenkeresésem útján. Elég botrányos volt az áttérésem folyamata. A cél a szerzetesség volt, de ami megfogott, az sokkal több volt ennél: az Istenhez vezető utak sokfélesége és gazdagsága, ami által szárnyra kaphatott a hitem és a belső fejlődésem. Már nem az életforma, a ruha vagy az egyéb külsőségek fogtak meg, hanem az Istennek szenteltség fogalma” – meséli nekünk Kovács Orsolya a világi szerzetessé válásának kezdeteiről.

Csak a nővérekkel való találkozás után kezdtek nyitottabbak lenni erre szülei, amikor látták, hogy ők is hús-vér emberek. „Az iskolában is botrányt kavartam, kilátásba helyezték, hogy kitehetnek emiatt, ami persze nem történt meg. Most, ahogy visszanézek azokra az évekre, látom, mennyire elütöttem mind viselkedésben, mind az öltözködésemben a kortársaimtól. Saját magamnak szabott korlátaim kissé késleltették a felnőtté válásomat. Egyetemista éveimben értettem meg, hogy mindaddig »nemtelen« voltam.

– idézi fel nekünk egyáltalán nem szokványos diákéveit Kovács Orsolya.

Minden vagy semmi

Az első kedvenc rendje a kármelita rend volt Kis Szent Teréz élete kapcsán. Ez egy „hagyományos” régi rend, a számára áhított szigorral és lelki töltettel, de nem erre vezette az első útja.

Itt ismerkedett meg egy külföldi, orsolyita rendbeli nővérrel, akik Nagyváradon működtek egy kis közösségben. „Elmentem megnézni őket, és végül ott ragadtam. Nagy élmény volt a sokszínű, nyitott közösség, és úgy tűnt, ez már elérhető nekem is. Helena nővér magával vitt egyszer a kórházba, hogy beszélgessek a betegekkel, és bár nehezen győztem le a félénkségemet, ez mégis megerősített abban, hogy képes vagyok valamilyen karitatív munkára. Néhány hónap ismerkedés után befogadtak, mint érdeklődőt. Persze, csak lélekben, mert még tanulnom kellett” – teszi hozzá.

Tizenkilenc évesen ez a mély vízbe való bedobás volt, és nem találtam meg a helyem. Megint valami radikálisabbra kezdtem vágyni. Második évben átkértem magam Szlovákiába, annak reményében, hogy közelebb leszek a hazámhoz, ott megint nekifogtam nyelvet tanulni és a Kármelről álmodozni. Míg egy napon rászántam magam, hogy megnézem őket, megengedték, hogy szembenézzek a »kísértésemmel«, és voltam egy hetet a magyarországi kármelitáknál. Azonnal megszólalt bennem valami: ott a helyem, és végre magyarok között lehetek” – idézi fel a kármelitákkal való találkozását, ahová egy hónapra beköltözhetett.

A kolostorba csak a komoly szándékú érdeklődő léphet be, a többiek csak az imaóráikon vehetnek részt a kápolnában. „Olyan volt, mint önmagam belülről való szemlélése, találkozás a gyengeségeimmel, az érzékenységemmel, a hiányaimmal. Az első napok eufóriája után viaskodni kezdtem azzal az érzéssel, hogy én ezt minden erőmmel akarom, mégsem leszek rá képes. Hajlamos vagyok a szomorúságra, és nem bírom a monotonitást, az elszakadást a szülőföldemtől, a családtól. Mégis életem legmélyebb, legszebb időszaka volt ez:

A végén abban egyeztünk a perjelnővel (kolostori tisztségviselő a 16. század előtt alapított női szerzetesrendekben – szerk. megj.), akinek feltártam a harcaimat, hogy előbb végezzem el az egyetemet, és utána meglátjuk” – mondja Orsolya, aki lélekben összetörve érezte magát, amikor hazakerült.

Kolozsváron érte a döntő hatás hivatását illetően: egy ifjúsági csoportba került, amelyet a ferencesek támogattak.

Ott talált rá arra a személyre is, aki már tizenöt éve segít ebben. „A csoportban megtapasztaltam, milyen az, amikor elfogadnak a hibáimmal és gyengeségeimmel együtt, amikor része lehetek egy közösségnek, ahol biztonságban érzem magam, ahol barátaim vannak. Itt hallottam először a Ferences Világi Rendről, vagyis ahogy régen mondták, a ferences harmadrendről” – vallja be a mesélő. Ez egy olyan közösség, ami elsősorban világiakat foglal magába, házasokat vagy nem házasokat, akik nem lehetnek szerzetesek, de szeretnék ferences lelkiség szerint élni az életüket, megmaradva az életállapotukban.

Zűrzavaros évek után érkezett meg „Ágnes”

Eljött a szerelem időszaka is, annak minden viharával és gyötrődésével. Gyakorlatilag szabad volt, de a szíve úgy érezte, ha hűtlen lesz az első elköteleződése iránt, meghasonul önmagával. A Kármel már nem volt a lehetőségek között, nem tudta, mit kezdjen az életével. Közben hazakerült Marosvásárhelyre, és nem kapott munkát sem.

Ez azt jelentette, hogy nem változik semmi az életkörülményeiben, csak tesz egy döntő lépést, amivel lezárja a további lehetőségeket az életére nézve.

A noviciátus nálam körülbelül másfél évig tartott, és ekkor történt meg az első nyilvánosan is kifejezett fogadalomtételünk. Ugyanazt a hármas fogadalmat értem ez alatt, amivel a szerzetesek is elköteleződnek: a szegénység, tisztaság, engedelmesség ígéretét, amit ekkor még csak egy évre tettünk, amit évente meg kellett újítani. Lassan újabb testvéreket kaptunk, és három évre rá, amikor felvirradt az örökfogadalmunk napja, már négyen voltunk. Jelenleg is van egy novíciánk, így most már megvan az új közösség alapításához szükséges öt tag. Még nem tisztáztuk azonban, hogy hogyan szeretnénk rendezni ennek a jogi oldalát. Egyelőre a jogi státuszunk szerint a Ferences Világi Rendhez tartozó magánfogadalmasok vagyunk. Ez így még szokatlan az egyházban is” – részletezi elköteleződésének történetét Kovács Orsolya.

Folyamatos harc kiszakítani az imára szánt időt

A különbség a hagyományos szerzetesek és az általa választott életforma között a struktúrákban van elsősorban. Nincs kolostor, ahol biztosítva legyen az idő és a tér az imához, a csendhez, és egyelőre nincs elöljárója sem.

Bár van habitusa, azaz egyházi viselete, de csak liturgikus alkalmakon, ferences jellegű találkozókon használja. Gyógyszerész-asszisztensként dolgozik, világi környezetben. Munka után magának kell beosztania a fennmaradó időt úgy, hogy maradjon imára, szentmisére. Első látásra úgy tűnik, ez a könnyebb, a gyengébb változat, amiben semmi lemondás nincs. De ez nem így van.

Megvan az előnye és a hátránya is, sokszor nem is tudnak róla, hogy ki vagyok, mintha mindig inkognitóban lennék. Fontos a közösség megtartó ereje is. Mi még mindig nem élünk együtt, most a találkozóink a vírus miatt sokszor online módon zajlanak.

– mondja Kovács Orsolya, aki sokszor segít a testvérének a gyerekek felvigyázásában, így lehetősége adódott megélni az anyai ösztönöket is.

Szívesen jár ki a barátokkal is, amikor lehetőség nyílik rá. „Kimegyünk az erdőbe vagy egy teraszra, ahol szívesen megiszok egy koktélt is, a sört nem szeretem. Az egyik társammal online borozást is szerveztünk a kijárási tilalom idején. Nyaranta nagyon szeretek fürödni, kirándulni. Szívesen vásárolgatok turkálókban: sokan fenn szoktak akadni azon, hogy szeretek nőiesen öltözni a hétköznapokban. A megfelelő környezetben szívesen táncolok is” – osztja meg velünk Orsolya.

Egy ideje írásra adta a fejét

Kolozsváron az egyetemi évek alatt volt egy újságjuk, ami a templomban volt osztogatva, és abban elkezdett egy folytatásos regényt. Később az újság megszűnt, de az írást tovább folytatta.

„Hatalmas élmény ez nekem: teljesen elvesztem benne a szó pozitív értelmében. Önismeret, emberismeret és istenismeret egyben.

Romantikus történelmi fikció az én műfajom, így amatőr szemmel nézve. A szereplőim jellemzője, hogy nem ideálisak, hanem hús-vér emberek, mindenkinek van valami gyengesége, titka, bűne” – meséli lelkesen a Ferences Világi Rend tagja. Hozzáteszi, semmi sem úgy alakult, ahogyan megálmodta, de mégis eljutott az ő sajátos helyére, mert megengedte Istennek, hogy úgy legyen, ahogy Ő a legjobbnak látja számára.