
Száva Emese, a csíkszeredai kutyamenhely vezetője
Fotó: Veres Nándor
A kutyacsaholástól nem halljuk egymás hangját, a kis irodaházba „menekülünk”, ott meg lépten-nyomon lábadozó kutyákba botlunk. Kivert, megunt, kiöregedett, eldobott, elfáradt lelkű kutyák. A csíkszeredai Pro Animalia Alapítvány által működtetett kutyaotthonban jártunk. Kutyákat simogattunk, hálás tekinteteket kaptunk.
2020. március 12., 17:102020. március 12., 17:10
2020. március 12., 20:222020. március 12., 20:22
Annak immár tizenkilenc esztendeje, hogy egy költöztetés nyomán Csíkszereda északi kijáratánál, a szeméttelep szomszédságában kapott helyet a kutyamenhely. Sajnos az elmúlt évek nem arról szóltak, hogy a menhely működtetése okafogyottá vált volna. Sőt…
„Ha a helyzet egészét nézzük, valóban szomorú az, amit itt láthat az ember, de tulajdonképpen ez egy jó hely. A romániai menhelyekhez, sőt sok székelyföldi portához képest itt jobban élnek a kutyák. Azért is nehéz gyakran beszélni erről, mert semmi vidámat, biztatót nem tudunk mondani. Itt a népléleknek egy olyan keresztmetszete látható, ami egyáltalán nem egy vidám dolog.
– ismeri el Száva Emese, miután rájövünk, hogy a kinti kutyacsaholástól nem tudunk szót váltani, és irodájába kísér. A kis házikóban még éjszakai állapotok uralkodnak, azaz a lábadozó kis jószágok fekhelyein kell itt-ott átlépnünk, ők meg boldogan üdvözlik az ide betérőt. Számomra mellbevágó a látvány, de sokkoló az a gondolat is, hogy itt olyan kutyáknak nyújt menedéket és ad szeretetet egy csapatnyi ember, akik korábbi gazdáiknak hűséges társai voltak. De megunták őket.
Amit a kutyamenhelyen láthatunk, nem annyira Csíkszereda, mint inkább a Csík környéki falvak sara – jegyzi meg Emese. Mert ugyan a kutyaotthon a megyeszékhelyet hivatott ellátni, de a kóbor, elkergetett ebek a közeli falvakból is ide kerülnek. Azt mondja, egy idő után egy képzeletbeli határt kellett meghúzniuk, mert nem tudnak minden kutyát befogadni, noha az egész megyéből van megkeresésük. Hogy honnan érkeznek ide a kutyák? Felelőtlen gazdáktól – adja meg Emese az egyszerű választ.
„Nincs, ahogy ne szeresd őket”
Fotó: Veres Nándor
„A legnagyobb gondot a gazdás kutyák jelentik, hiszen nagyon sokan a saját kutyáikat hozzák be. Ez súrolja a törvényszegés határait, mert minősülhetne elhagyásnak is, de hát ugye nem az utcán engedi el, hanem idehozza, nekünk meg gyakorlatilag örülnünk kell ennek.
– magyarázza a csíkszeredai kutyaotthon vezetője.
A város határában lévő menhelyen mintegy 250 eb várja, hogy naponta enni, inni kapjon. Nyolc állandó alkalmazott van itt, illetve önkéntesek segítenek be a mindennapokba. Sokszor szembesülnek a munkaerőhiánnyal is, de ez nem mentség, az állatokat el kell látni, télen, nyáron.
Számtalan esetben kerül ide kiöregedett, beteg állat.
„A számok alapján merek általánosítani és kijelenteni, hogy a székely ember nem szeret a kutyájára költeni. Ha olyan betegsége van, amiből az állat már két-három nap után nem gyógyult meg, többet kellene ráfordítani, akkor elengedi. Vagy elhozza hozzánk” – magyarázza.
Itt sokszor a simogatás, a szeretet fontosabb, mint az étel
Fotó: Veres Nándor
De számára az is szomorú – és ebből a kategóriából is egyre több van – hogy olyan személyek keresik meg, akik külföldre mennek dolgozni, és nincs akire kutyájukat hagyják. Mint megjegyzi, ők gyakran nem is veszik a fáradtságot, hogy új otthont, más gazdát keressenek nekik, számukra sokkal könnyebb behozni a menhelyre.
„A megváltozott élethelyzetek így csapódnak le. Persze, hogy itt nincs rossz sorsuk, de egy kutyának sem a menhelyen van a helye, a kutyák nem erre hivatottak, hogy egy kennelben ücsörögjenek. Mikor mi vagyunk az utolsó megoldás, akkor nem tudunk nemet mondani. De ott vannak például a nem kívánt almok. A jobbik megoldás, hogy nem elássa, a patakba dobja, vagy az erdőben hagyja sorsukra a kiskutyákat, hanem elhozza ide. Ez megint a kisebbik rossz esete.
De sajnos az még mindig nem általánosan elfogadott és alkalmazott eljárás nálunk, holott több éve törvény is kötelezi a kutyatulajdonosakat erre” – magyarázza Emese.
Aki viszont ide kerül, az mondhatni szerencsés. A sérült, gazdátlan kutyák – noha a menhely nem klinikai felszereltségű hely – minden esetben orvosi ellátásban, utókezelésben részesülnek. Mivel itt nincs állandó állatorvos, az lenne az ideális – ha lehet ebben a helyzetben ezt a szót használni – hogy a beteg kutya ide már diagnózissal érkezzen, aztán itt gondoskodnak róla. Egy állatorvossal állnak szerződéses viszonyban, és amelyik kutya a telepre kerül, legyen beteg vagy egészséges, átesik a kötelező ellenőrzésen, féregtelenítésen, megkapja a veszettség elleni oltást, ivartalanítják, és elfoglalhatja a lakhelyét, mely lehet hosszú vagy rövid távú.
Itt – mondja Emese – mindig helyhiánnyal küszködnek, nap mint nap komoly kihívás és megterhelő feladat, hogy a kutyákat úgy helyezzék el, hogy ne okozzanak egymásnak sérülést. „Folyamatos sakkjátszma nekünk a 250 kutyával, hogy az újak megtalálják a helyüket” –mutat rá Emese.
Igen, a legszerencsésebbeket örökbe fogadják. Külföldre vagy idehaza. Bár – ismeri el beszélgetőpartnerem – olyan sok szomorú tapasztalatuk van a hazai örökbefogadásokat illetően, hogy elég komoly kritériumrendszert dolgoztak ki erre.
Lehet, hogy eljön az idő, amikor a külföldi örökbeadási lehetőségek megszűnnek, de most még megtehetjük, hogy ragaszkodunk a helybeni örökbefogadási feltételeinkhez. Olyan helyzetekből kerülnek ide ezek a kutyák, hogy nem játszhatunk újfent a sorsukkal. Muszáj felvállalnunk az ezzel járó konfliktusos helyzeteket, meg kell követelnünk a tudatos, átgondolt kutyavállalást, a felelős állattartást, mert ezek a kutyák eleve már a meggondolatlan kutyatartás következményei” – fűzi hozzá.
Németországi önkéntes. Megvan a napi simogatás
Fotó: Veres Nándor
A csíkszeredai kutyaotthonnak immár több mint tíz éves együttműködési szerződése van a németországi Bruno Pet szervezettel, gyakorlatilag a menhely működtetését is az ő segítségükkel tudják finanszírozni, és a külföldi örökbefogadás is rajtuk révén történik. A németországi szervezet ugyanis több mint húsz német menhellyel illetve számos ideiglenes befogadóval áll kapcsolatba,. Hogy az együttműködést éltetni tudják – jegyzi meg Emese – nekik a német mentalitásnak, normának kell megfelelniük.
Azt mondja, számukra hatalmas segítség, hogy nem csak a direkt örökbefogadások vannak, hanem az itteni kutyák kikerülhetnek németországi ideiglenes befogadó helyekre, idehaza pedig helyére befogadhatnak újabb ebet. A Pro Animaliánal minden egyes kutyának van egy fényképpel, élettörténettel ellátott internetes adatlapja, amelyet folyamatosan frissítenek. Minden kutyának van egyébként egy virtuális örökbefogadója is, aki felvállalja, hogy havi rendszerességgel fedezi a kutya étel- és egészségügyi csomagját. A legszerencsésebb esetekben, egy-egy jószág már az adatlapja alapján direkt örökbefogadóra is akad. Havonta, másfél havonta 20-25 székelyföldi kutya utazik Németországba. Helyükre itt hamar kerül új kutya, havonta 30–60 között mozog a menhelyre kerülő kutyák száma. Januárban például 61 kutya számára jelentett otthont az otthon.
Az itteni kutyáknak egy olyan történeteik vannak az emberekről, amikre nem lehetünk büszkék
Fotó: Veres Nándor
De sok olyan kutya is van, amelyik teljesen elveszítette az emberekbe vetett bizalmát. Fél. A sarokba húzódik egy felemelt eszköz láttán, menekül, ha közelednek feléje. Ők lesznek a menhely állandó lakói. És a nagyon idős kutyák.
Nagy elhivatottság kell ehhez a munkához. És bizalom. Hogy majd egyszer jobbak leszünk mi, emberek is. Száva Emese elhivatott védelmezője az eldobott kutyáknak. Mint megjegyzi, önkéntesként kutyát simogatni járt ki eleinte a telepre, aztán Orendi Éva, a Pro Animalia és a telep korábbi vezetője megtisztelte azzal, hogy átadta az alapítvány működtetését neki.
Egykor házi kedvencek voltak...
Fotó: Veres Nándor
„Ennek következményeként én most már legnagyobb bánatomra inkább aktakukac lettem” – fűzi hozzá Emese. Ennek immár négy éve. „Azt szoktam mondani, hogy ha az összképet nézem, akkor holnaptól nem is kéne idejöjjek többé. Jelen körülmények között ez egy szélmalomharc. Egyetlen vigaszod, amibe kapaszkodni tudsz, az egy-egy kutyának az esete, az élete, amivel jót tettünk. Ez egy komoly belső harc, ami az idő során egyre inkább kiéleződik” – magyarázza. Aztán mesél az alig egy naposan,a kukába kidobott kis kutyakölykökről, amiket hazavitt, és cumis üvegből etetett.
Mindig lesznek olyanok, akik nem szeretik az állatokat, ezzel önmagában nincs is baj, de legalább ne ártsanak nekik, és ne szólják le azokat, akik szeretik őket. Mindegyik kutya egy külön egyéniség. Elégtétel, amikor látom, hogy bejön riadtan, kétségbeesve, és amikor megnyugszik, rájön, hogy jó helyen van, kezd kibontakozni, és látni engedi az igazi arcát. Itt sokszor a simogatás, a szeretet fontosabb, mint az étel” – mutat rá Emese.
Közben szemügyre vesszük a kutyákat is. Van itt minden, kis- és nagy testű, idős és fiatal. Szerencsés négylábúak, hiszen itt már nincsenek láncra verve. A nagyok napi egy alkalommal kapnak élelmet, a kicsik napi háromszor.
Van, aki tárgyként kezeli, van, aki emberként, de kutyaként volna az ideális
Fotó: Veres Nándor
Minden kutyának megvan a maga szívbemarkoló története. Épp lábadozik egy kis bichon, amit egy közeli faluból vásárolt meg valaki, mert csak így tudta megmenteni. A kiskutya egy korábbi autóbalesetben szenvedett törése rosszul forrt be, két éven keresztül a műtét helyét rágta, így ott nem hogy szőre, bőre is alig volt. Egy darabig házban tartották, aztán két évvel ezelőtt kikerült a család kegyeiből az udvar végébe a tyúkketrecbe. A menhelyen újraműtötték. Jól van.
Viselték olyan négylábúnak gondját, amit feltehetőleg autó általi vontatás okozta súlyos sebekkel, szétroncsolt hátsó lábakkal, csontig kopott térdekkel, talpakkal hagytak cserben. Olyan kiskutyának, amitől nejlonszatyorba csomagolva szabadultak meg. Olyan jámbor óriásnak, amit csúnyán összevertek, olyan házi kedvencnek, ami lövés által szétroncsolt állkapoccsal érkezett a menhelyre. Üzenik, jól vannak.
A zene, a vers szeretete hozta őket össze, s noha volt idő, hogy nem zenéltek együtt, évek múltán is elő tudtak húzni egy-egy dalt a „bőröndből”. A Bőröndös zenekar tagjaival, Bíró Hunorral, Székely Norberttel és Moldován Balázzsal beszélgettünk.
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
szóljon hozzá!