A liberó, akit elkerült a szerencse

Aztán Kiss Madocsa másodedzőnk testvére, Kiss Huba bácsi, a Metalo gyúrója tett rendbe. Ám mire teljesen kigyógyultam volna, visszaküldtek, kölcsönbe, a C divízióba. Jó csapata volt a Metalotehnicának – Ungvárival, Sipossal, Papp Sanyival, Szöllősivel, Bodonival, Márton Sanyival, Dudással, Lucian Popával, Nagy Zolival, Cribdileannal, Székessel –, a bajnokságra hajtottunk. Éppen az új stadionunk avatásán mutatkozhattam be ismét a csapatban; az örökös helyi rivális Elektromaros ellen játszottunk. Az ellenfél már 2–0-ra vezetett, amikor előremerészkedtem, és a kapásból lőtt gólommal 3–2-re fordítottunk. Végül 11-esből egyenlített az ellenfél. Abban az évadban azonban sem nekünk, sem az Elektronak nem sikerült a feljutás. A következő idényre az ASA az Elektromaroshoz küldött, amely Fazakas Árpád irányításával még erősebb csapatot igyekezett összekovácsolni. Sikerült is, hisz az utolsó fordulóban, Szentágotán megnyertük a meccset és ezennel a csoportot.

– Aztán a B osztályban érkezett Pigulea mester és a vâlceai különítménye…
– Igen, még a fiát is idehozta. A Chimiától kiöregedett, azonban rendkívül hasznos Basno volt a sepregető, aki nagyon szeretett; egy adott pillanatban meg is kérdezte, mi szükség van rá, mindaddig, amíg kéznél van Koncz Gyuri? Szintén az ő javaslatára lettem csapatkapitány. Az első évben sokat bukdácsoltunk, szenvedtünk, és mindössze az utolsó fordulóban elért győzelmünknek köszönhetően kapaszkodtunk meg. A Tudor negyedi stadionban a fővárosi Autobuzult vertük 2–1-re egy ki-ki mérkőzésen. Fejeltem egy gólt, de a meccs hőse az ASA-tól átigazolt Naste volt, aki kivédte az ellenfél szemét.

– A következő idényben viszont már az A-ba való jutásért hajtottak.
– A vezetők megköszönték Piguleának, és a kispadra ültették Czakót. Néhány átigazolással Jancsi bácsi még jobb csapatot gyúrt össze. Egy adott pillanatban valóban esélyünk lett volna feljutni, ám végül a harmadik helyen fejeztük be a bajnokságot. A kupasorozatban viszont kivertük a fénykorát élő Sportul Studenţesc csapatát, Mircea Sanduékat, Iorgulescuékat, Mihail Marianékat. A következő körben a szintén első ligás Bákóval kerültünk össze. A sepsiszentgyörgyi semleges pályán már 2–0-ra vezettünk, ám az ellenfél egyenlített. A büntetők párharcát a moldvaiak nyerték.

– Ez volt az az időszak, amikor bármennyit is bővítették a Jeddi úti stadiont, mindig kicsinek bizonyult, hisz több százan csak a környező tömbházak tetején kaptak helyet…
– Ott zsúfolódtak, és nem féltek attól, hogy leesnek! Aki az Elektromarosból szurkolni jött, egy szabadnapban részesült. De az emberek nem ezért jöttek; ők tényleg szerették a focit, és látták, hogy hűségüket megháláljuk a pályán. Az igazgatónk, Olteanu mérnök is egy remek ember volt, aki élt-halt a sportért.

– Tud-e arról, hogy sokan az elegáns játékát a Gică Popescu mozdulataihoz hasonlították?
– Az én fülembe az jutott el, hogy a stílusom és a mozgásom a Belodedicséhoz hasonlít. Annak dacára, hogy imádtam, ahogy focizik, soha nem próbáltam utánozni. Sem őt, sem mást. Sokat szaladtam, de a gyorsaság soha nem volt erősségem, úgy érzem, hogy jól láttam és gondolkodtam a pályán, ügyesen használtam mindkét lábam, és jól fejeltem.

Az az igazság, hogy én még ma is a liberóval való védelmet tartom hasznosabbnak. 

– A ’89-es fordulatot követően a magyar bajnokságba igazolt. Megérte?
– A márciusi marosvásárhelyi véres események után kissé megijedtem, és a szülőföldem elhagyása mellett döntöttem. A csapaton belül elkezdődött a román–magyar viszály, az egyik társam Ghiţának, a másik Păpălugának csúfolt, én meg jobbnak láttam továbbállni. Kaposvárra mentünk Varga Lacival az NB III-ba. Fél év után már a másodosztályos Szombathely játékosa voltam.

– Most is közel áll a labdarúgás világához?
– Egyszerű nézőként. Szinte nincs olyan mérkőzés, amit ne néznék meg. Morgolódik is a feleségem, ilyenkor én visszakérdezek, hogy miért nem ment egy villanyszerelőhöz? Még tiszta szerencse, hogy ha kell, én laptopról is tudok focit nézni. Mivel édesapám révén félig sepsiszentgyörgyinek vallhatom magam, nyilván a Sepsi OSK-nak szurkolok. Amúgy sem az edzősködés, sem a klubvezetés nem vonz. Soha nem akartam edző lenni, hisz az nem az én világom. Pedig alacsonyabb szinten most is kapacitálnak azok, akik ismernek. Annyira maximalista vagyok, hogy mellettem nem maradna meg a csapat. Nálam nem lenne olyan, hogy valaki berúg, és nem jön edzésre, vagy elhagyta a barátnője, és akkor kedvtelenül játszik. 

– Ha azt az Elektromarost, amely az A osztály kapuit döngette, áthelyeznék a mai Liga 1-be vagy NB I-be, hol lenne a helye?
– Mint olyan, aki mindkét bajnokságot követi, elfogultság nélkül állítom, hogy az első hat csapat között ott lennénk. Romániában is, Magyarországon is.

– Milyen érzések keringenek önben, amikor kimegy a Tudorba, és az egykori szép kis stadion helyében egy gyógyszergyárat lát?
– Amikor egy pár évvel ezelőtt szembesültem a helyzettel, valósággal megfájdult a szívem. Azóta inkább arrafelé sem megyek.

A vállalat igazgatója, a már említett Olteanu már a ’80-as években profi körülményeket teremtett a klub sportolói számára.