A cipészszakma kispolgári becse: a lábbelik orvosánál jártunk

Most van a főszezon

Bár nekem a kis teret átható erős, csípős ragasztószag mindvégig orromban marad, az övé már hozzászokott, mondja, a feje sem fáj tőle. 1971-ben, amikor megjelent a prenadez nevű, azóta elterjedté vált ragasztó, úgy tekintettek rá, mint egy nehezen hihető csodára. „Addig csak varrtunk. Csodálkoztunk, hogy semmit nem kell csinálni, és megragad. Azt nem tudtuk, hogy az egészségre nézve mellékhatása is van” – meséli.

Míg az augusztus holtszezon, ilyenkor ősszel, főleg októberben, novemberben vannak a legtöbben: általában két hetet is várni kell, hogy a beadott cipővel elkészüljön. „Már nem lehet szakadt, kivékonyodott talpú cipőben, papucsban járni” – magyarázza az egyszerű okot. Ilyenkor az sem ritka, hogy a meleg lábbelik mellett előkerülnek a szakszerű beavatkozásra szoruló nyáriak is.

A munkához hasonlóan társalgásunk is meg-megszakad, hiszen alig egyórás látogatásunk alatt kisebb szünetekkel egyre jönnek a kuncsaftok. A mester minden esetet figyelmesen megvizsgál, hangosan diagnosztizál, időpontot és árat közöl, vissza semmit nem utasít. Közben nyugodt, kedvesen mosolyog, szemüvege fölül kitekintve beszélget, majd füzetébe jegyezget.

„Akármi nem jó javításra sem”

Bár olcsón cipőhöz lehet jutni és hatalmas a kínálat, az emberek változatlanul ragaszkodnak bejáratott, kedvenc darabjaikhoz – jegyzi meg két kliens között. És ezt ki ne értené nála jobban, ezért mindent megtesz a kedvükért. Pontosabban majdnem mindent, ugyanis előfordulnak teljesíthetetlen vagy éppen fölösleges kérések is, mivel „akármi nem jó javításra sem”.

Így például ha a csizmaszárat mindenáron megtartanák, a tönkrement lábfejrészt nem tudja kicserélni, de köztes megoldásként a kikopott részre díszpántot tehet. Nem vállalja a megbomlott műanyag csizma szárának cseréjét, ilyenkor úgy gondolja, kifizetődőbb újat vásárolni.

Színes sportcipőket is javít, de ezeknél a korlátozott színlehetőség miatt a kliensnek néha kompromisszumot kell kötnie. Ugyanakkor sokszor kérik, hogy pótolja a sportcipők kihullott fűzőlukait, de ez nem az ő szakterülete. Mialatt beszélgetünk, egy márkás sportcipőjéhez nagyon ragaszkodó kliens tér be. A cipősarkat a suszter egyszer már meleg ragasztóval megragasztotta, de az megint szétvált. Hét év alatt a vulkanizált gumitalp megöregedett, a saroknál könnyen megszívja magát vízzel, és egy hét kell ahhoz, hogy kiszáradjon. Magyarázza is, hogy ezúttal sem fog sokáig tartani, lassan meg kell válni tőle, de azért elvállalja. „Vagy ő unja meg, vagy én” – jegyzi meg a kuncsaft távozta után.

Bőrtől a préselt papírig

„Olyan is van, hogy tőlem kérdik meg, bőrből vagy műanyagból van-e a cipő, amit vettek. Találkoztam olyannal, hogy amikor a cipzárt lebontottam, akkor jöttem rá, hogy nem bőr, hanem jó minőségű utánzat. Egyszer egy kupec akarta, hogy cipőt vegyünk tőle, erősítette nagyon, hogy bőrből van. Mondtam neki, hogy jó, akkor öngyújtóval kipróbálom, erre kikapta a kezemből” – nevet. Közben a tűzpróba csalhatatlanságát magyarázza:

Az anyagokkal kapcsolatban még egy korábbi történet jut eszébe. Egyszer egy hölgy tért be elegáns, drága olasz cipőjének talpát megjavíttatni. Amikor elkezdte reszelni a talpat, akkor derült ki, hogy az viasszal kezelt préselt papírból készült. A kliens jól járt, hiszen így vízhatlanabb, időtállóbb cipőt vitt haza, mivel arra immár gumi féltalp került, amit a suszternek sikerült szeggel és ragasztóval rögzítenie.

Ami nincs itthon, kinn szerzi be

Jó minőségű alapanyaghoz nehéz hozzájutni. A helyi vasüzletbe megy szegért, de előfordult már, hogy soknak nem volt feje.

Mivel itthon már nem gyártják, a székely csizma bőrtalpához való faszeget Magyarországról hozza, kinti a varrógéptű, a színes cérna, a cipősarokra való gumis flekk – főként a drapp –, de a talpjavításhoz szükséges jó minőségű mikrogumi is. Szerencsére a környékbeli szűcsöknél kap annyi bőrt, amennyire szüksége van. A műhelyben akad minden: kalapács, kés, olló, harapófogó, ár, varrógép, hőfúvó a ragasztáshoz, fúró a sarkak felszegezéséhez. „Amikor nekifogtam az iparnak, ilyet nem ismertünk” – mondja utóbbiról, hozzátéve, hogy ma talán már nem is tudna dolgozni nélküle. Az anyagiakat illetően szerény mosollyal jegyzi meg, hogy bár „csak megélni lehet belőle”, felhagyni nem fog vele, ha már ezt a szakmát választotta.