/ Napló Olaszországból

Az egyik olyan dolog, amiért rajongok Olaszországban az a tenger, a tengerpart (ez egyébként korábbi írásaimból is kiderülhetett). Tegnap végre újra sétálhattam mezítláb a homokban, és belegázolhattam a hullámok közé a sekély vízbe. Feltöltött, újra tele vagyok életkedvvel, pozitív energiával.

Most, hogy már látjuk közeledni az alagút végét, én is nekikezdtem keresgélni az álláslehetőségeket. Sok mindent el tudok végezni, nem ijedek meg a kihívásoktól, az új dolgoktól sem. Úgyhogy nem is félek attól, hogy ne találnék munkát. Igaz, vannak, akik igencsak negatívan „biztatnak”.

Hétfőn reggel kivételesen nem a fecskék szerenádjára ébredtem, hanem nagy nevetések, beszélgetések, autók zúgása hallatszott be a szobámba. Bevallom, hogy hirtelen azt se tudtam mi történik, hiszen a hónapok folyamán elszoktam ettől.

A karantén ellenére nagyon megszerettem az olaszokat, annyira jó, nyugodt mentalitásuk van. A bezártság mindenkinek nehéz, de így is mindenki kedvesen beszél a másikkal (legalábbis velem).

Egyelőre csak annyi tűnik valószínűnek, hogy május 18-án szabadon mozoghatunk itt, Abruzzo tartományban. Jaj, amint lehet, első dolgom lesz, hogy lemegyek a tengerhez, amit imádok, és itt van tőlem alig 12 kilométerre, de nem láthattam már hónapok óta.

Lejárt május első hétvégéje is, amikor más években mindenki a zöldbe vonul, és kicsit kilazít a hosszú téli bezártság után. Most azonban egy másféle bezártság van, amiből egyelőre nem lehet még szabadulni.

Teljesen tönkretette a hangulatomat az olasz miniszterelnök legutóbbi beszéde. Ugye, mindenki azt várta, hogy május 4.-től jönnek a könnyítések, vége lesz a karanténhelyzetnek itt Olaszországban. Szó sincs ilyesmiről. Június 1.-ig bezárkózva kell maradnunk.

Pár napig nem írtam újabb naplójegyzetet – legalábbis nem nyilvánosan –, ugyanis nem szeretném, hogy másokra is ráragasszam azt a fásultságot, ami az utóbbi időben rám telepedett. S nem csak rám, hanem úgy látom, mindenkire itt a környezetemben.

A járvány idején is eljön a nagypéntek és a húsvét, a feltámadás ünnepe. A korábbi években a rohanás, a mindennapos stressz közben a családok találkozásának, az együtt töltött értékes időnek az alkalma volt ez a pár nap – a hitbéli jelentősége mellett.

Végre igazán jól vagyok. Nem tudom, mi volt, ami az elmúlt napokban ledöntött a lábamról, de túl vagyok rajta, teljesen rendbe jöttem, úgy érzem. Így már másra is tudok figyelni. A történtek miatt nem is írtam arról, hogy már többet tudunk az olasz kormány által adott az anyagi támogatásokról is.

Virágvasárnap után, hétfőn nem volt erőm írni. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Csak a bizonytalanságot éreztem, és kavarogtak a gondolataim: megfertőződtem, vagy nem? Ez koronavírus, vagy valami más? Nagyon nem mindegy.

Belázasodtam, szédülök, nagyon rosszul érzem magam. Ennél rosszabbat az adott helyzetben a járvány időszakában elképzelni sem tudok. Nem arra célzok, ahogy most érzem magam, hanem arra, hogy egyből mire gondolok. Elkaptam? Nem tudom.

Az itteni, olaszországi egyhangúságban összefolynak a napok, igazából egy téma körül forognak a gondolataink: mikor lesz már vége a karanténnak, és mikor járhatunk végre szabadon. Az biztos, hogy ha ez megtörténik, egy ideig még vigyázni fogok, és amint lehet, az első dolgom lesz, hogy teszteltetem magam.

Bejelentették: az olaszországi karantén további két hétig érvényben marad. Ez azt jelenti, hogy ha addig normalizálódik a helyzet, 18-án oldják fel a kijárási korlátozásokat. Persze azt is hozzátették, hogy az aktuális állapotokat értékelve újra két héttel fogják hosszabbítani, ahányszor csak kell.