Sata Klára: az értelmes munka életszükséglet

Apám Bukarestben végezte az építészmérnöki egyetemet, így 1954-ig ott éltünk, majd 1955-ben visszaköltöztünk Brassóba. 1972-ig, amíg én is be nem fejeztem az egyetemet, Brassó volt a „főhadiszállásunk”. Mind a mai napig úgy mondom, hogy „hazamegyek Brassóba”, pedig már semmi sem köt a városhoz – csak a temető maradt.

– Milyen volt a gyermekkora? Hogyan emlékszik vissza?

– Brassó a gyermekkorom városa, de fontos hangsúlyoznom, hogy nem a mai Brassóra gondolok. Akkoriban három nemzetiség – magyar, román és német – majdnem egyenlő arányban élt együtt, az üzletekben pedig mindhárom nyelven beszéltek. Szoktam is mondani, hogy én toleránsnak születtem.

Amikor egyetemre kerültem Kolozsvárra, akkor ért az első igazi meglepetés. A hatfős szobánkban hárman voltunk magyarok, és egy január 24-i ünnepség kapcsán a szobatársaink megkérdezték, miért nem veszünk részt a fáklyás felvonuláson. Akkor éreztem először, hogy gond lehet abból, hogy nem tartozom a többségi nemzethez. Egy másik meghatározó egyetemi élményem az volt, amikor egy magyar nemzetiségű tanárunk kijelentette, hogy mindhármunknak nem adhat tízest. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem román tagozatán végeztem fizika–kémia szakon, és elmondhatom, hogy Brassó mellett Kolozsvár is meghatározó szerepet játszott az életemben.

– Mi volt a szakválasztás előzménye?

– Kémiát és fizikát egy házaspár tanított, és a kémia tanárnőm, Hanke Mária – aki a festő Nagy István rokona volt – több versenyre is elvitt. Szerettem a kémiát, a fizikát, úgy éreztem, ebben vagyok a legjobb, ez vezetett a fizika–kémia szak választásához. A lelkem mélyén azonban mindig művészettörténész szerettem volna lenni. De nem voltam annyira naiv, hogy azt képzeljem, az az egy meghirdetett hely éppen nekem van fenntartva.

Szeptember elején alkalmaztak, és hamarosan kiderült, hogy laboratórium ugyan nincs, csak laborfőnök. Így kerültem a minőség-ellenőrző osztályra, ahol munkám során bejártam az ásványvízüzemet, a borszéki travertinbányát, a pékséget, az öntödét és a gyantagyárat. Végül a labort a férjemmel együtt mi magunk terveztük meg és szereltük fel a szükséges eszközökkel. Itt tanultam meg a későbbi bukaresti származású igazgatótól, hogy a személyes példa rendkívüli jelentőséggel bír. Amikor le akarta aszfaltoztatni az udvart, nem tett mást, mint egész nap ott állt akár a tűző napon is az udvar közepén, egyetlen szót sem szólt – és a munka haladt. Ha nem volt jelen, a munka is megállt. Ezt a módszert később én is kipróbáltam aligazgatóként a főgimnáziumban: becsengetés után bementem a tanáriba, és az ablaknál állva figyeltem. Volt, aki megértette, hogy ideje órára menni, és volt, aki nem. 1979-ig dolgoztam a laborban, ekkor azonban a Matematika–Fizika Líceumban (a mai Márton Áron Főgimnáziumban) elindult az ipari kémia osztály, ahová ősztől tanítani hívtak. Az első években főleg ipari kémiai technikai, technológiai tantárgyakat oktattam román és magyar nyelven, elsősorban a biológia–kémia osztályokban.

– Mit jelentett az ön számára a tanítás?

– Nagyon szerettem és szeretek tanítani. Brassóban az általános iskolában – a mai Áprily Lajos Főgimnázium –, majd az Unirea Líceumban, ami a volt leánygimnáziumban működött volt egy kiváló magyar tanárom, Reiff Pista bácsi, aki nemcsak irodalmat oktatott, hanem az olvasás szeretetét is átadta nekünk. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő. Egyszer ezt meg is mondtam neki, mire ő csak annyit válaszolt:

Ezt a mondatot soha nem felejtettem el, mert valóban a gyermek a legfontosabb. Soha nem tudtam volna azt mondani egy tanulóra, hogy semmirekellő, csak mert nem jeleskedett az én tantárgyamban. Nemrég valaki megkérdezte tőlem, meddig akarok még tanítani. Eszembe jutott idős egyetemi kémiatanárom, aki majdnem sírva mesélte, milyen nehéz volt, amikor már nem taníthatott, hiszen számára az értelmes munka életszükséglet. Valóban így van.

– Pedagógusi pályájában a 2000-es év fordulópontot jelentett. Hogyan élte meg ezt a változást?

– Aligazgató lettem, noha úgy indultam otthonról, hogy nem vállalom – de végül meggyőztek, és végül is megtiszteltetésnek tekintem, hogy ennek az intézménynek voltam igazgatóhelyettese.

Egyszer a főtanfelügyelőnő megkérdezte tőlem, mi az én szerepem. Azt feleltem: én vagyok a villámhárító. Nem volt rossz időszak, hiszen továbbra is tartottam tanórákat, de hiányzott, hogy nem taníthattam annyit, amennyit szerettem volna. Ebben az időben hoztuk létre az ECDL-vizsgaközpontot a gimnáziumban, a könyvtárban pedig dokumentációs központot alakítottunk ki, és sikeresen pályáztunk számítógépekre is. 2008-ig töltöttem be az aligazgatói posztot, majd nyugdíjba mentem, de még egy ideig betanítottam. Közben a Bolyai Nyári Akadémia kémia tagozatát szerveztem, majd fél éven át szeminarizáltam a Sapientia egyetemen Lányi Szabolcs professzor kurzusát. De a mai napig nem szakadtam el a tanítástól: Ráduly Erzsébet felkérésére biokémiát és farmakológiát – vagyis gyógyszerkémiát – tanítok a Louis Pasteur Egészségügyi Posztlíceumban.

Különösen büszke vagyok arra, hogy amikor nyugdíjba mentem, a takarítónők egy csokor virággal búcsúztattak el. Számomra a tanári munka legnagyobb jutalma az a szeretet és ragaszkodás, ahogyan egykori tanítványaim viszonyulnak hozzám. Bár kaptam elismeréseket, díjakat – például a Richter Gedeon-díjat a kémiaoktatásért –, mégis

– Úgy fogalmazott korábban, hogy Brassóba még mindig hazamegy, tehát fontosak a gyökerei. Három gyermek édesanyja, egyikük sem él itthon, sőt, nem mindannyian élnek az országban. Nehéz volt elengedni őket?

– Gyermekeimre vagyok a legbüszkébb. A lányom, Kinga Koretta, Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Politológia szakán tanít. Róbert, a nagyobbik fiam, Bécsben egyetemi tanár, miközben kutatással is foglalkozik. Viktor, a kisebbik, az Európai Parlamentnél hivatalnok. Két unokám él Brüsszelben, kettő pedig Kolozsváron. A Brüsszelben élő unokáim német iskolába járnak, bár magyarul is beszélnek, én most németül tanulok. Igen, nagyon nehéz volt őket elengedni. Amikor a lányom elment, az valahogy természetes volt, hiszen egyetemre indult. Amikor azonban a nagyobbik fiam ballagott, a hálaadó misén sírógörcsöt kaptam. Aztán amikor a harmadik is elment, már tudatában voltam annak, hogy ők ezentúl csak vendégek lesznek idehaza. Bár tudom, hogy ennek ez a rendje, nehezen viseltem el, és most is nehezen viselem, hogy nincsenek itthon. Ünnep az, amikor hazajönnek, bár sajnos elég ritkán tudnak jönni. Lehet, hogy egy kicsit kényszertevékenység az, hogy továbbra is tanítok, mert nincsenek mellettem az unokáim.

– A csíkszeredaiak, akik jól ismerik önt, tudják, hogy családjukban mindig helyük volt a kutyáknak.

– A kutyák mindig is fontos szerepet játszottak a családunk életében. A férjem udvarban nőtt fel, ahol természetes volt, hogy kutya is tartozik a házhoz. Az első saját kutyánk egy különleges helyzetből adódott: a kisebbik fiam egy műtét után hosszú ideig otthon kellett maradjon, és valaki azt mondta, hogy

Később a lányom Kolozsváron kapott egy német dog kölyköt, akinek a tenyésztő nem talált gazdát, mert egy apró hiba volt a bundáján. A kutya hatalmasra nőtt, de jámbor volt, a gyerekek még lovagoltak is rajta. Nyolc évig volt velünk. Az évek során mindig voltak kutyáink, sokszor olyanok, akiket az utcáról fogadtunk be. Bár szeretem őket, az együttélés nem mindig könnyű, noha a kutyák szeretete és hűsége mindig kárpótolt.

– A tanítás mellett mi tölti ki a szabadidejét? Tudom, hogy a filmek szerelmese.

– Nagyon szeretem a filmeket, főleg a művészfilmeket. Kedvenc magyar filmem a Szabó István rendezte Mephistó, az Apa illetve a Napfény íze, valamint Mészáros Márta filmje, az Aurora borealis. Ha most kellene választanom, filmesztéta lennék. Emellett járok a nyugdíjasklubba is, ahol sokat nevetünk, és próbálok aktív maradni. Szeretném úgy élni életem hátralevő időszakát, hogy annak értelme is legyen. Pont attól az egytől félek, hogy szellemileg és fizikailag ne legyek képes egy bizonyos szinten élni az életet.

Az interjú lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg először.