– Hosszú útról érkeztek Marosvásárhelyre. Hogy sikerült az idei adventi hangversenykörút?

– Az iskolai vakáció előtti hétvégét sikerült kialkudnom a tanfelügyelőséggel, hogy a 140 gyereket kölcsönkérjem. Csütörtök délután indultunk el, Brassóban volt az első megállásunk, a főtéri katolikus templomban léptünk fel, ahol már két ízben voltunk az elmúlt tizenöt évben. Az nagyon felemelő volt, mint mindig, amikor Erdélyben énekelünk. Mert itthon vagyunk. Ilyen volt a marosvásárhelyi is. A két erdélyi koncert között voltunk Dabason, Budapesten az Uránia Filmszínházban...

– Ott kétszer is felléptek egy nap alatt...

– Igen, ott egyszer ötszáz gyerek előtt léptünk fel délben, este ugyanazon a színpadon megint, de már felnőtt és igazándiból minket pártoló közönség előtt. Vasárnap a váci székesegyházban énekeltünk a nagy kupola alatt. Fenomenális volt, részben az akusztika miatt, részben azért, mert alig volt zéró fok. A vásárhelyi helyszínünk igazi trópus volt amellett.

– Mennyire fárasztó egy ilyen feszes turné a gyerekeknek és persze önnek is?

– Nagyon fárasztó volt, mert ebbe a négy napba bele kellett zsúfolni azt a majdnem kétezer kilométert, amit jártunk. Bepakolni, kipakolni, ruhákat előszedni, elrakni. Ha nem lennének ilyen fegyelmezettek és óriási teherbírásúak ezek a gyerekek, akkor körülbelül két nappal a vége előtt elvéreztünk volna már.

– Nagy hagyománya van az adventi koncerteknek. Mikor kezdődött és mi a cél?

– Nálunk könnyű adventi koncertet szervezni, mert Szentegyházasfalu kilencven százalékban katolikus település, a gyerekek tulajdonképpen azt csinálják, amit adventkor szoktak a templom berkeiben. Tulajdonképpen ez megy magától. Zeneileg az egészet összehozni és műsorrá kovácsolni vagy húsz éve sikerült. Mondjuk nem ugyanaz már a műsor, sok változás volt közben. Ezt a gyertyás látványt tíz éve találtuk ki, de volt olyan is, amikor havaztunk felülről, papírfecniket dobáltunk le, ami gyönyörű volt. Szerintem a lényeg az, hogy ez a rengeteg gyönyörű gyerekarc mosolyogjon, és úgy énekeljen. És akkor látszik, hogy mi is a karácsony.

– Nem csak a műsor változott, hanem a gyermekek is. Harmincadik évfordulóját ünnepelte idén a gyermekfilharmónia. Hány gyerek fordult meg ez alatt az idő alatt az együttesben?

– Igen, 1982-ben születtünk, ez idő alatt pedig a karácsonyi műsorunk a toplistás, azt adtuk elő legtöbbször. Az előttem muzsikáló másodhegedűs kislány édesanyját vezényeltem ezelőtt húsz évvel – ez talán mutatja, hogy mennyi idő telt el közben, s milyen érdekes módon váltják egymást  a generációk. Én észre se venném, ha nem néznék közben tükörbe, hogy telik az idő. Harminc év alatt mindjárt az unokákat vezénylem. A múltkor összeszámoltam, hogy olyan 1200 gyerek ment át a Gyermekfilharmónia csodáján.

– Az szép. Létezik hasonló formáció Erdélyben vagy akár Magyarországon?

– Csíkszeredában ezelőtt 15 évvel megpróbálta Köllő Feri barátom ezt a vokálszimfonikus, félig amatőr hangzású együttest létrehozni sokkal profibb színvonalon. Nagyon jól szólt, gyönyörűen, de nem sokáig. Ennek a filinek az az érdekessége, hogy van.  Nem megszüljük egy-két előadásra, és aztán elfelejtjük, hanem egyesületként, nagycsaládként, szervezetként harminc éve már, hogy képes működni. Honlapunk van, újságunk is volt, saját nyomdánk lett, szállodánk van, turisztikai vállalkozásunk. Ez nem egy egyszer használatos történet, hanem a koncertező együttes létén is túlmutató szerveződés, hiszen rendszeresen tánctáborokat, festőtáborokat szervez a filharmónia. Az évi nagy zenei napokat mi szervezzük meg és évente kétszer, háromszor turnézunk három autóbusszal. Ezek a mozdulatok mind összekovácsolják, élvezetessé és élnivalóvá teszik az együttest.

– Marosvásárhelyen hányadjára járt a fili?

– Érdekes, hogy mi már a kommunizmusban is idemerészkedtünk, akkor nyertünk Megéneklünk Románia első díjat, és annak a mentén megkaptuk a pártpropaganda pecsétjét, és szabadott jönni. Úgy emlékszem, hogy legelőször 1985-ben voltunk, aztán \'87-ben, \'89-ben, \'91-ben – mind a páratlan években jöttünk. Akkor egy darabig csend volt, azt hiszem hogy \'96-ban jöttünk legközelebb, majd a kétezres években. Fülöp G. Dénes idején a Vártemplom volt a kedvenc helyünk, majd sikeres koncertet tartottunk két alkalommal a Kultúrpalotában is. Ebben a gyönyörű templomban most volt alkalmunk először megszólalni.

– Mégpedig népes közönség előtt...

– Igazság szerint a Kultúrpalotára fájt a fogam, mert tudtam, hogy a fili hírneve sok embert ide fog hozni. Elég jól mediatizálta az eseményt Kiss Dénes barátom, meg Farkas Anti régi jó barátom, így sok ember tudott róla. De a Kultúrpalotát valami kolindások lefoglalták, s akkor az lett, hogy itt nem fért el mindenki. De jó meleg közösségi hangulat volt, és ez nekünk jólesett.