Most már az államnak kellene lépnie

– Milyen helyzetet szült a MOGYE szenátusának legutóbbi döntése, miszerint a 2012-ben kötött egyezség ellenére, ismét elodázza egy évre a magyar főtanszékek megalakításáról szóló vitát?

– A román többség döntése új helyzetet teremtett, hisz elértünk egy bizonyos út végére, melynek során minden tőlünk telhetőt megtettünk. Eddig lehetett vitázni az akkreditációról meg azon feltételekről, amelyeknek a magyar tagozatnak meg kell felelnie. Mostantól, hogy sikerült megszereznünk az akkreditációt, már nem a mi térfelünkön a labda. Ha az oktatásügyi minisztérium, a kormány meg tudja oldani a helyzetet, lesznek magyar főtanszékek a marosvásárhelyi egyetemen, ha nem, akkor nem lesznek. Az államnak kellene lépni, és arra kötelezni az általa finanszírozott egyetemet, hogy tartsa be a törvényt, különben a román kollégák soha nem fogják megszavazni a nekünk járó főtanszékek létrehozását.

– Az utóbbi hónapokban ön többször is járt az oktatási tárcánál; miként érzékeli, létezik politikai akarat a helyzet megoldására vagy az egyetemi autonómia nevében a két miniszternek sokkal kényelmesebb áthárítani a felelősséget a MOGYE szenátusára?

– Amióta az RMDSZ kormányra került, a magyar tagozat vezetősége nem járt Bukarestben. Eddig, minden egyes bukaresti látogatásunk során azt tapasztaltuk, hogy mi hosszasan, dokumentálva magyarázzuk a problémánkat, vázoljuk a lehetőségeket és követeljük a törvény nyújtotta jogokat, miközben a miniszterek a felvetett kérdések túlnyomó részében egyetértenek velünk. Sok mindenről még a Felsőoktatási Minőségbiztosító és Akkreditációs Ügynökség tagjait is meg tudtuk győzni. Csakhogy azt is láttuk, hogy így soha nem jutottunk bizonyos támogató nyilatkozatokon túl. Mindig azzal nyugtattak, hogy ők megértenek, támogatnak, de azt is minden esetben hozzáfűzték, hogy a döntést az egyetem szenátusának kell meghoznia. Ez egyféle fejsimogatás volt, ami után hazaküldtek, mondván, hogy itthon próbáljunk barátkozni és megegyezni a román kollégákkal. Az eredmény közismert: a dolgok nem úgy történtek, ahogy a törvény tisztán leszögezi vagy a 2012 őszén kötött egyezségben a kollégák vállalták.

– Intézményen belül mivel próbálja magyarázni a román fél a rosszindulatú és csökönyös ellenállását?

– A legutóbbi szenátusi ülésen egy indulatos vita alakult ki, melyben egyesek azt taglalták, hogy egyáltalán jó-e ez, amit akarunk, egyáltalán szükség van-e rá. Következett az uniós törvények szokásos kiforgatása, a 36-os számú irányelv felemlegetése, amelyik igazából az európai munkaerő-vándorlásra vonatkozik és miszerint, ha valaki más országban szeretné gyakorolni az orvosi mesterségét, kötelező módon ismernie kell az állam nyelvét. Mi hiába mondtuk el, hogy nem áll szándékunkban költözni, elvégre őshonosok vagyunk. Aztán kitalálták, hogy a szenátus nem is tűzheti napirendre a kérdést mindaddig, amíg a kari tanács nem javasolta. Mondtuk, hogy a kari tanácstagok mind itt vannak, tartsanak egy rendkívüli tanácsülést, a kvórum megvan. Akkor váltottak, mondván, hogy az általunk megszerzett akkreditáció nem is az igazi. Holott teljes jogú akkreditációról van szó, annyi megjegyzéssel, hogy egy év múlva monitorizálás alá esünk. Ezzel a stratégiával akár a végtelenségig el lehet odázni a kérdés megoldását.

– Úgy tudjuk, egyvalaki még azt is felhozta, hogy a tanügyi törvényt nem a jelenlegi formájában fogadta el a parlament, hanem a magyarok kedvéért a Hivatalos Közlönyben való megjelenése előtt csempésztek be egy-két passzust. Vagy ez csak mendemonda?

– Tényleg az egyik kolléga idáig feszítette a húrt, és egy ilyen képtelenség állításától sem riadt vissza. Igen, kijelentette, hogy internetes információi szerint a nyomdakész szövegbe még becsempésztek egy-két olyan dolgot, amely nyilván nekünk kedvez. Az ilyen eszmefuttatásokra miként lehet replikázni? Egyesek tényleg azt hiszik, hogy ha nekik nem tetszik egy törvény, azt nem is kell betartaniuk.

– Egy ilyen feszült hangulatban zajló szenátusi ülés után milyenek a magyar és román tanárok hétköznapjai?

– A kollégák többsége a mindennapjaiban nem is érzékeli ezt a feszültséget. Úgy vannak vele, hogy a tagozati vezetőség a szenátusban egy nagyot veszekedett, de a többiek a napi életüket töretlenül folytatják. Kissé aggaszt, hogy sokan egy afféle várakozási álláspontra helyezkedtek. Az az érzésem, hogy sokan a magyar tagozat problémáinak megoldásától teszik függővé a lelkesedésüket, holott egyénileg, saját hatáskörükben a jelenlegi helyzetben is sok mindent meg tudnának valósítani. Elvégre senki nem akadályozza a magyar kollégákat, hogy nekiálljanak anyanyelvű tankönyvet írni vagy folytassák kutatásaikat. Nem mondom, zajlik a munka, de az élet felpezsdüléséhez szükség lenne egy pozitív löketre. A diákok annyit érzékelnek az egészből, hogy nem állt be semmiféle változás.

– Említette, hogy a labda már nem az önök térfelén van, hisz mindent megtettek, amit törvényes úton megtehettek. Radikálisabb fellépésre, tiltakozó akciók beiktatására nem gondoltak?

– Elvileg bármire lehet számítani. Hétfőn lesz egy tanácsülésünk, kedden meg közgyűlésünk, ahol felmérjük az eddig megvalósítottakat, azt, hogy mit nyertünk, mit veszítettünk, és akkor majd dönthetünk a következő lépésekről.

– Több mint egy éve a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület első orvosi bálján elhangzott egy javaslat: a Sapientia mintájára hozzuk létre a saját önálló egyetemünket. Távlati, utópisztikus vagy egyenesen értelmetlen álmodozás ez?

– Gondolkodni lehet ezen, azonban mindenképpen figyelembe kell venni azt is, hogy adott egy magyarul is oktató állami egyetem. Az erdélyi magyar adófizetőket megilleti ez az egyetem. Sokkal célszerűbb lenne ezen javítani, mint egy teljesen újat létrehozni. Kérdés, hogy ezt ki bírná finanszírozni. Aki komolyan gondolkozik egy orvosi egyetemről, tudja, hogy ez miből áll. Laboratóriumokra, kórházakra és minősített tanerőkre van szükség a színvonalas oktatáshoz. Úgy érzem, az RMOGYKE túl idealistán látja ezt az igencsak bonyolult kérdést.