Felszínre hozott értékek

A Marosvásárhely műemléki topográfiája nevű projekt négy munkatársa (Orbán János, Karácsony István, Kovács Mária Márta, Oniga Erika) kedd este a Bolyai Klubban rövid beszámolók keretében ismertette a városban rejlő építészeti-művészettörténeti érdekességeket.

„Tavaly nyáron indult útjára az a műemlék-inventarizációs projekt, amelynek célja számba venni Marosvásárhely épített örökségét. Alapelve a műemlék-állomány népszerűsítése, olyan formában, hogy az a nagyközönség számára is érdekes legyen” – mondta Orbán János művészettörténész, az est házigazdája.

Az eltűnt barokk nyomában című előadásában a művészettörténész a 18. század legjelentősebb műemlékegyüttesét, a főtér keleti részének házsorát vizsgálta. A házak mára szinte mit sem sejtetnek egykori pompájukból, sajnálatos módon a restaurálások sem követték a barokk stílust – a művészettörténész számára mégis rengeteg megfejtendő titkot rejtenek, amelyek a szakszerű vizsgálatok eredményeként felszínre is kerülnek. Orbán János igencsak friss (múlt heti) adatokkal is szolgált az épületsorral kapcsolatban: az egykori Pallas-Akadémia könyvkereskedésnek helyet adó, Főtér 58. szám alatti ingatlanról például a különböző összeírásokból kiderült, hogy 1785-ben épült, és miután megszűnt polgármesteri hivatalként működni, városi vendéglővé alakult. A Főtér 57. szám alatti házról, ahol jelenleg az Inca kaszinó működik, a magisztrátusi jegyzőkönyvekből kiderült, hogy 1785-ben építtette Galambos József kirurgus. Orbán János a Galambos-ház és a Toldalagi-palota díszítőelemeinek hasonlóságára hívta fel a figyelmet, mindez pedig azt igazolja, hogy bizonyíthatóan megvalósult Toldalagi László álma, aki azt szerette volna, hogy palotájának stílusa meghatározó legyen a további évek építészetére.

Oniga Erika Nézz fel című előadásában arra kért, hogy a városban ne a járdát bámulva közlekedjünk, hanem vegyük észre a gyönyörű homlokzatokat is. Beszámolójában az egykori Csizmakészítő ipartársulat székházának (Rózsák tere 49. szám) máig is szinte eredeti állapotában lévő homlokzatára tért ki, majd a vetített fényképek révén a közönség is megcsodálhatta az egykori székház míves kapuzatát és a többi épületdíszét.

A harmadik előadó, Kovács Mária Márta vetített előadásában a Marosvásárhely főterén levő kovácsolt- és öntöttvas épületdíszekről beszélt. A 19. század második felétől egyre gyakrabban alkalmazták a kovácsoltvasat erkélyek, lépcsőrácsok és lámpavasak díszítéséhez, a Kultúrpalota és a Városháza esetében pedig a kovácsoltvas-ornamentika európai színvonalú műalkotássá nőtt. Az öntöttvas-technológia a kovácsoltvasnál gazdaságosabb, hiszen a minta többször elkészíthető, ezért a mintakészítés tekinthető a folyamat legművészibb részének. A város építészei gyakran rendeltek a szentkeresztbányai öntödéből.

A Nemzeti Színház esetében nem beszélhetünk sem puttókról, sem tojáslécekről – ezzel a gondolattal kezdődött a negyedik előadó, Karácsony István hozzászólása. Az 1970-es évek egyik legnagyobb horderejű urbanisztikai vállalkozása a teátrum építése volt. A színház és a környező tér iránti fő viszonyulásmódok nagyrészt kimeríthetők a ferences kolostor iránti nosztalgiában, a színház, mint intézmény technikai hiányosságaiban és az esztétikai élményt hiányoló és elmarasztaló magatartásmódban. „De mi magunk, ennek a térnek a benépesítői hogyan viszonyulunk ehhez a térhez, és mi lenne, ha nem lenne színházunk?” – tette fel a kérdést Karácsonyi István, majd kitért arra, hogy a dualizmus korában dédelgetett színházépítési terveket a szocializmus valósította meg. Az 1965-ben Bukarestből érkező Constantin Săvescu építész tervezőcsapatával olyan épületet húzott fel, mely finom vonalú faléces borításaival, igényes részleteivel az esztétikumra fogékonyakat máig képes megszólítani.