Nagyszombaton, napszentület után, az Úrnak szentelt éjszakán, lélekben éltük meg húsvét templomi vigíliáját: a lángra lobbanó gyertya fényénél, igei üzenetek világánál, a jelképes templomi fényár nyomán az összecsendülő harangok-, csengők és orgona hangjánál, vízszenteléssel, az áldozat liturgiájával és végül az ősi, csak Erdélyben fennmaradt, Jézust ébresztő rítussal, áldással.

Szenvedés, gyász után életre kelés

Nagyszombat csendjében Jézus sírjánál időzik az egyház, szenvedéséről és haláláról elmélkedik. A tabernákulum és az oltár egész nap megfosztva állt. A Szentsír hagyományos látogatása helyett élő közvetítés által kapcsolódhattak be a hívek a Jézus életéről, haláláról és megváltói művéről elhangzott elmélkedő szentségimádásba.

Aztán eljött a húsvét vigíliája, a szent három nap csúcsa. A mély jelképtartalmú vigíliai szertartássor a templomtéren kezdődött: lángra lobbant a kézműves, egyedi tervezésű húsvéti, mintegy másfél méteres gyertya lángja. A könyörgés Isten teremtő szavát idézte: Legyen világosság!

A húsvéti gyertya és a keresztalakba beletűzött tömjéncsomók Krisztus öt sebét szimbolizálja. Az ünnepélyes bevonulással bevitt húsvéti gyertya lángjáról idén jelképesen vették le a hívek saját gyertyájukra a lángot, hogy a feltámadás fénye ragyogja be otthonaikat. Az összecsendülő harangok zúgása és a fényárban úszó templom szimbolikus belépést jelzett az Újszövetség korszakába.

Isten cselekszik

Homíliájában Jánossi Imre zetelaki segédlelkész az emmauszi úton csüggedten poroszkáló tanítványok, és a hozzájuk szegődő Idegen példáját hozta a jelenbe. „Ez sok mai ember életérzése. Mit kezd a tegnappal és a holnappal? A szenvedéssel és az örömmel? Félelem is lehet ezektől a napoktól bennünk: tudjuk-e úgy átélni a szenvedést, ahogy a nagypéntekhez illő az? És tudunk-e olyan ujjongó szívűek lenni, amely a húsvétnak megfelelő?” (…) A tanítványok, amikor beszámolóikat leírták (…) a húsvét felől tekintettek vissza. Isten cselekedett! Onnan szemlélve, a sír, ami végpont volt addig, kezdőponttá lett; ami börtön volt, kapuvá vált. „Mi is már innen értelmezhetjük életünket. Karanténlétünk nagy lehetősége ez. Megtérni a szívekben az igaz-húsvét felé. Mindezt tudjuk, és mégsem ismerjük a napot és az órát, amikor a Vándor mellénk szegődik, és felismerjük. Nem hagyhatjuk végleg magunk mögött a keresztet. Minden húsvét-tudásunk ellenére nem vagyunk túl a szenvedésen, soha nem lesz ismert és könnyű az út.” (…)

Az evangélisták leírták, hogy Jézus a Getszemáni-kertben vérrel verejtékezett. „Ember! Merj szenvedni, vállald a kétségbeesésedet, de ne úgy, mint akinek nincsen reménye! – hallottuk a szentbeszédben. – (…) Nagyszombati életünkben mögöttünk a küzdelem, a harc. Átéltem tehetetlenségem, keresztre-szegezettségem. Végére jutottam emberi lehetőségeimnek. Nincs más, csak a csend, az eszköztelen várakozás, a várakozás a váratlanra, a le nem vezethetőre, hogy Isten cselekszik!”

Tárjuk ki szívünket!

Az igehirdetés és a Mindenszentek litániája után, a főcelebráns áldást kért a vízre, majd a keresztségi ígéretek megújítása, a résztvevők és az otthon lévők vízzel való helybéli és jelképes meghintése, aztán a hívek könyörgése következett. Ezek sorában imádkoztak a járvány legérintettjeiért: az elhunytakért, a betegekért, a hozzátartozókért, ápolókért és mindazokért, akik ezekben a nehéz hetekben egészségük kockáztatásával embertársaik javára dolgoznak.

A szentmise végén, a szentsírnál az erdélyi szokáson alapuló, különálló feltámadási szertartásnak, a Jézus ébresztésének voltunk a részesei. Amelynek egyik megérintő mozzanata Harsányi Lajos A levita éneke című, Engem az Úr ragadott el magához kezdetű művének az elhangzása volt. Szentségi áldással zárult az egyházi év leggazdagabb lelki tartalmú és üzenetű vigíliája.